Janó

Amikor még kicsi voltam, nem ilyen nagy felnőtt,
egyszer azon gondolkoztam hogy lesznek a felhők.
Lefeküdtem kinn a réten, puha moha-ágyra,
s bámultam az égi plafont, válaszokra vágyva.

Hát ahogy ott nézelődöm, képzelődöm erről,
mellémhuppant egy kisember, egyenesen fentről.
Nem is ember, érdekes volt, tán inkább egy manó,
égszíkék volt, csillagszemmel, úgy hívták hogy Janó.
Kézen fogott, s felrepített magával a légbe,
megmutatta hogyan festik ott az eget kékre.

Egy az Isten,
egy a nép,
messzebb jut
ki nagyot lép.

Egy a létünk,
egy a hon,
együtt élünk
itt vakon.

Együgyűnek
születtünk,
borul az ég
felettünk.

Szegény ez a
kis ország,
egyfolytában
kifosztják.

Ne bántson a
zűrzavar,
van még egy-egy
hű magyar.

Mindegyikük
nagyot lép,
meglátjátok
egyszer még.

Egyet gondol
fellázad,
itt hagyja a
hazánkat.

Fejét vesztve
menekül,
s itt maradunk...
egyedül.

Három nap boldogság.

Margó, a harminckilencéves vénlány gyönyörűen berendezett lakásában tengette vidámnak nem nevezhető napjait. Úgy élt ebben a csodaszép, öszkonfortos lakásban, mint egy grófnő. Megtehette. Egy nagyvállalat osztályvezetőjeként, mint marketingigazgató horribilis fizetést húzott a cégtől. Miután a legdrágább, legfinomabb bútorokkal, drapériákkal, festményekkel, étkészletekkel és szőnyegekkel berendezte lakását, már csak belaknia kellett.

Alexandra idegesen az utcát kémlelte, miközben azon imádkozott, hogy sikerüljön a terve, és ne zavarja meg semmi váratlan fordulat. Annyiszor átgondolta már, annyit törte rajta a fejét, hogy most, mikor csak néhány perc van hátra és megtörténik, úrrá lett rajta valami különös, pánikszerű hangulat. Nem, talán mégsem pániknak lenne nevezhető, sokkal inkább egy bódult, eszement állapotnak, amit azok visznek véghez, akik már nem látnak más reményt.

Részlet Rúth emír keleti utazó gyógyitómágus naplójából.

…Kerek négy napig élveztük Heródes vendégszeretetét. Azért csak négy napig, mert négy nap múlva indult egy futárposta, mellyel biztonságosan tudtunk a római hadiúton át két nap alatt a trogloditák földjére visszajutni. Így aztán fegyveres kíséret mellett rengeteg kinccsel, csecsebecsékkel megrakodva tértünk haza Umma és immár az én házamba, azaz troglodita-barlangjába. Az elutazásig még történt egy s más.

Milyen gyönyörű idő volt, mikor aznap felébredtem. Sosem felejtem el, ahogy kinyitottam a szememet, apró pillék játszadoztak az ágyam körül. Olyan volt, mint valami álom, pedig csak a takarómról szállt fel néhány icike-picike pihe. De már akkor, abban a percben éreztem, hogy valami történni fog, valami, ami csodás és lélegzetelállító.
Miután felöltöztem, és reggelizni mentem, még az étvágyam is szokatlanul jó volt. Nem is értettem, hogy lehet ez a nap ennyire varázslatos, hogy mindent szépnek, és tökéletesen jónak látok.

A hűvös áprilisi estén Tv előtt gubbaszkodva, ölemben az elnyúltan fekvő utcáról felszedett kiskandúrral megüvegesedet szemekkel bámultam a kékeslila fényben villódzó képernyőre. Lelki szemeim előtt előbb fekete, lila, majd biborszin karikák jelentek meg. Fel - felriadva bekaptam egy Ecstasyt, lehörpöltem egy pofa serrel, egy kupica gyorsítóval és újra elrévültem. Szemhéjaim mögött rebegő szemgolyóim szikrákat vetítettek lassan mámorba boruló elmémbe.

"- Ne hagyj itt! Ne menj el!" - kiáltott a lány,

s sűrű, fájó könnyek peregtek le arcán.

"- Maradj velem kérlek! Legyél most erős!" -

bár szívében tudta, lejárt az idő.

Nézte szerelmének, halovány arcát,

hallotta utolsó, halk sóhajtását.

"- Ó ha tehetném, meggyógyítanálak,

szívem szerelmével visszatartanálak."

De már nem tudott segíteni rajta,

elrabolta tőle a halál angyala.

Olyan messze, távol vitte el magával...

Ő pedig kűzködhet a kínzó magánnyal.

….A harmadik tablettát is belepottyantotta a kupica bundapálinkába. Elméje kezdett elborulni, majd megszólat fejében egy hang:–Ezennel befogadlak a Sátánrend tagjai  közé. Sokat kell még fejlődnöd. Az, hogy a beavatásod megtörténjék egy nagy tettet, kell végrehajtanod!

–Mi legyen az?–kérdezte gondolatban Sárika a hangtól.

–Időben meg fogod tudni, csak mindent úgy tegyél, ahogy parancsolom!–mondta a hang és megszűnt. Sárika kicsit csodálkozva felült az ágyban, majd körbenézett a szobában, de senkit nem látott.

Az álom, oly nagyszerű dolog,

Álmunkban leszünk boldogok.

Az álom, mely valami csodás,

Oly édes, a drága álmodás.

Álmomban csókolom a szád,

Álmomban gondolok reád.

Álmomban látom, szemedet,

Miközben megfogom kezed.

Álomba sírom magamat,

Könnyeim mossák arcomat.

Álmom ködfüggönyén át,

Újra csókolom a szád.

Az álom mindig elkísér,

Az álom, újra visszatér.

Az álom, kincsekkel felért,

Álmokat nem kapni aranyért.