Janó

Amikor még kicsi voltam, nem ilyen nagy felnőtt,
egyszer azon gondolkoztam hogy lesznek a felhők.
Lefeküdtem kinn a réten, puha moha-ágyra,
s bámultam az égi plafont, válaszokra vágyva.

Hát ahogy ott nézelődöm, képzelődöm erről,
mellémhuppant egy kisember, egyenesen fentről.
Nem is ember, érdekes volt, tán inkább egy manó,
égszíkék volt, csillagszemmel, úgy hívták hogy Janó.
Kézen fogott, s felrepített magával a légbe,
megmutatta hogyan festik ott az eget kékre.
Láthattam az Égboltkirály felhőpalotáját,
Szél úrfi és Viharbáró levegőruháját.
Naphercegnő is ott lakik évezredek óta,
ruháját sok fénylő pici aranyszálból fonta.
Udvarában Holdapóka lógatta a lábát,
óvatosan megkerültük, nem zavartuk álmát.
Göncölszekér volt az ágya, csend a takarója,
ilyenkor ő mélyen alszik, éjjel sok a dolga.
Továbbmentünk kéz a kézben, ide oda szálltunk,
hamarosan egy hatalmas kapu előtt álltunk.

Megérkeztünk felhőgyárba - mosolygott rám Janó,
benyitott és ott ült bent vagy egymillió manó.
Itt készülnek el a felhők, ilyet még ki látott,
kinek milyen kedve volt épp, olyan felhőt gyártott.
A vidámak bárányfelhőt, kacagtak az égen,
esőfelhő gömbölyödött sírós manókézben.
Több darabból játékosan felhőtorony épült,
s fátyolfelhőn lebeget, ki férjhez menni készült.
Két kis alak összeveszett, kié lett a legszebb,
s a kezdeti kis pamacsból viharfelhők lettek.
Gomolyfelhőt gombolyított minden manónéni,
ma sem tudom hogy csinálták, de öröm volt nézni.
Vándorfelhők batyujába gyémánthamut tettek,
ragyogjanak éjszaka is, amerre csak mennek.
Amikorra felhőgyárban minden manó kész lett,
kinyújtóztak, megpihentek, csillagszemük fénylett.

Kisbarátom visszahozott ebbe a világba,
hullócsillag volt az égen, annak aki látta.
Manapság,ha felhőt nézek, s olyan mint egy manó,
tudom hogy ez nem álom volt...így üdvözöl Janó.