1. Fejezet: Az Árnyékban élő Fény  

  
Egy békés kisváros lakói teljes mértékben meg voltak elégedve Önmagukkal. Nálluk a napok amilyen változatlanul indúlt az ugyanolyan változatlanul be is fejeződött. Tele voltak reményekkel. Ragyogóan elképzelt jövőikben élve szinte élvezték az élet minden egyes percét. Mégsem lehetett Róluk elmondani hogy tökéletesek voltak. Ugyanis tökéletes ember nem létezik. Viszont magáról az emberről azért sem lehetett elmondani mert pont a legfontosabb dolgot nem vette figyelembe ami nap mint nap a szeme előtt van.

Költő hová tűnt a lelked?
Ajkadról hová lett a szó?
A világ az igazságot várja.
Hisz újra bízni, s hinni volna jó.

Bízni, hogy jöhet még szebb holnap.
Hinni, hogy örök a remény.
Hogy élhetőbbé tehető az élet.
Bármilyen zord, sivár, és kemény.

Ébredj költő, zengjen hát a versed!
Elnémítva minden hazug szót.
Hirdesd újra a tiszta igazságot!
Mutasd meg a szépet és a jót!

Már alig-alig lézengenek páran a bárban, én is érzem, hogy elérkezett a búcsúbuli vége. Együtt indulunk vele felfelé a lépcsőn ki-ki a saját szobája felé. Egyikünk sem szól egy szót sem, gondolatainkban elmélyedve lépegetünk egymás mellett. Oldalról rám néz, a félhomályban is látom, hogy izzik a szeme. Képtelen vagyok elfordítani a fejem, lépteink önkéntelenül lelassulnak. Gyengéden megfogja a kezem és magához húz. Elbűvölve nézzük egymást, szemeiben ki nem mondott ígéretek lobognak.

Haragszom.

A telefon jelzett, hogy üzentél.

Inkább hívlak.

Lélegzel.

Csak fújod a magadét,

én meg hümmögve hallgatok.

a torkom száraz, mint a szavaid.

Haragszol,

mert törődöm veled?

Pedig tudod,

kezemben tartottalak,

más lett minden.

Megfogadtam,

éreztem, átéreztem.

Mennyire!

Én voltam ott,

a pillanatokat éltük.

Emlékszel?

Jelmezbál volt.

Egész nap fotóztalak.

Mikor télen

nyári szoknyát akartál?

Haragszom.

Rossz, amit gondolsz,

feltételezel.

Hóolvadástól, egész
a nagy viharokig, kereslek.
A híd korlátjára faragtam
a szavakat, bocsáss meg!

A diófa levelei remegtek,
mintha a fa is
megértené bánatomat.
Kéklő szemeimből hamis,
kacér könnyeim peregtek.

Létem kapuján, csak a virágok,
madarak, a szél és
a hold léphet be. Fehér szirmok,
miattam sírnak tüskét,
a langyos földön heverve.

Levendulaszínű akácindák
lugasában vagyok.
A virágokat saját árnyékuk,
a nyakuknál fojtják,
múló alkonyon merengve.

A kertben szobor, amelynek
egyik felét igaz mester
faragta, a másikat az eső
és a szél formálta.

Tegnap történt velem valami, amikor beszálltam a liftbe. Láss csodát, üres volt. Ez azért elég ritka jelenség. Általában zsúfolásig megtöltjük, aztán meg kínos csend közepette bámulunk valami pontra, azon imádkozva, hogy a megfelelő emeletre érjünk már végre, de most üres volt. Szerintem ez valahogy olyan izgalmas érzés. Először is gátlástalanul megnéztem magam a tükörben, nem csak úgy lopva, hanem hosszan bámultam gyönyörű tükörképemet. Aztán kipróbáltam, mennyire csúszik a tornacipőm ( hátul egy szárnyas ördög díszeleg rajta) és meddig tudok előre csúszni hátamat a falhoz vetve, hogy seggre ne üljek.

A vándor erőteljes

léptekkel haladt az éjjel.

 Égszínkék szeme,

 telve ifjúsággal és reménnyel.

A tejszerű, fátyolos hold

alatt sikló árnyas út,

szelíden emelkedő

vizenyős, zöld síkságra fut.

A távolba vesző hegységek

hullámzó tetejét,  

a békét sugalló ég,

 körvonalai metszették.

Jövőbe vezető, hosszú út

feltárul előtte,

élő szellemek fészkelték

magukat a lelkébe.

Földöntúli tekintet

kíséri lépteit orvul,

A rém rothadó szája,

ocsmány vicsorgásra torzul.

A lány ott állt a szobában,

és a képet nézte.

de rémálmaira figyelt,

sok szörnyű emlékre.

Vérfoltos kapugerenda

kúszó szederinda,

nyugvó nap vonagló fénye.

A kicsiny festményen,

élénk színekkel lefestve,

tájkép merült bele,

a homályos végtelenbe.

Hulló falevél, mit

hűvös szél sodor kevélyen.

Sziklán ülő nimfa

homlokán játszó szemérem.

Zöld mezőn kanyargó folyó,

gyönyörűbb nem lehet.

Szomorú fűz, bólogató,

délre ösvény vezet.