1. Fejezet: Az Árnyékban élő Fény  

  
Egy békés kisváros lakói teljes mértékben meg voltak elégedve Önmagukkal. Nálluk a napok amilyen változatlanul indúlt az ugyanolyan változatlanul be is fejeződött. Tele voltak reményekkel. Ragyogóan elképzelt jövőikben élve szinte élvezték az élet minden egyes percét. Mégsem lehetett Róluk elmondani hogy tökéletesek voltak. Ugyanis tökéletes ember nem létezik. Viszont magáról az emberről azért sem lehetett elmondani mert pont a legfontosabb dolgot nem vette figyelembe ami nap mint nap a szeme előtt van. A másikat. Elvégre nem élheti sajátosan elképzelt életét az olyan, aki nem veszi figyelembe embertársát és annak nyugalmát.  Természetüket a közönséges hétköznapok által megszokott kényelem és türelem jellemezte azonban olykor barátságtalanoknak tűntek. De csak azok iránt akik nem tartoztak Közéjük.
Márpedig akadtak közöttük olyanok akik egy bizonyos értelemben különböztek.             Tőlük. Csak éppen soha nem keltették fel magukra a figyelmet. Ehelyett csendesen, meghunyászkodva élték azt az életet amit nem Ők akartak, elvegyültek a békés kisváros -azonban sajátos véleményük szerint békétlen- lakói között. Hittek abban hogy egy napon Új hajnalra virrad a Föld. Ám csak sokan közönségesen mennek el Mellettük az utcán mit sem sejtve, mit sem tudva Rólluk. Sok sok kérdés feszültséggé érlelődik Bennük. De vajon Tudják már? Hogy összeköti Őket egy nemes cél, a puszta valóság. S mindeddig kétségbeesetten merengve keresték önmagukban a választ: Vajon lehetséges hogy a tudatuk félemlítette meg Őket? Ugyanis ezzel tisztában voltak, hogy különleges képességekkel bírnak. Mégsem úgy vélték hogy a csoda által történt ez Velük, félelmet és szorongást váltott ki belőlük. Ugyanúgy létfontosságú számukra az oxigén, a víz azonban mégsem mondhatták el hogy emberek közé tartoznak. Csak egy maszk mögé bújtak- maszk mögé melyet mindenki visel- s ki tudja hányan vannak és meddig képesek így élni. Annyi azonban biztos, hogy nagyon sokan voltak.
Két családszerető szülő életét mégsem tudta ez a tudat megkeseríteni. Két fiatal szülő, kik vidékről költöztek fel nagyvárosba. Otthon változtatási okuk nem volt véletlen és nem is volt tréfa. Azért költöztek el hogy új reményeket találhassanak, egy új életet kezdhessenek. Ugyanis mindketten részesei voltak egy borzalmas időszaknak amire nem mint múlt hanem mint kín és szenvedés fognak rá visszagondolni. Próbára tette Őket az élet és ami egyszer kezdetét veszi, nem fejeződik be egyhamar. Ebben a sokak szerint békésnek tartott városban sajátos módon nem találták meg azt, amit mindazon emberek keresve keresnek, akiknek nincs senkijük: otthont a szívükben. Elkeserítette Őket a tudat hogy menedéket csupán a fejük fölött találhattak ám a lelkükben nem. S ezt azért mert nem voltak olyanok mint a körülöttük lévők. Mint a többi normális ám korántsem tökéletes emberek. Borzasztó érzés, nem készülhet fel rá az ember de továbblépni már érdekből tették. Mert már egyszer kitették lábukat vidék ajtaján, ahová Kettejüket már semmi kellemes emlék nem köti. Reménykedő gondolatokkal teli fejjel indúltak a nagyvárosba. Holott nem Ő maguk akartak menedéket a többiek elől. 

           Nem egymásért hanem a hozzátartozóikért tették, annál is inkább a közös kisgyermekükért. Egy 6 hónapos kis csöppségért, kinek köszönhetően megvilágosult Bennük egy megrendíthetetlen élet, egy új remény. Ami talán véget vethet ennek a bújkálásnak, a mindennapos maszk viselésének és normális életet élhetnek. S végül kivívja magának a jogot, miszerint örök békét szerez mindazon reménytelenek feje s lelke fölé kik hasonló sorsban részesültek. Ennyi minden sugárzott abból a kis csecsemőből aki még álmosan, gügyögve mélyebbre bújik édesanyja melegen szerető karjaiban. Amikor pedig édes anyai és apai csókot kap a homlokára, akkor hosszú álomba merül és hangosan szunyókálni kezd. Ő Benne él a remény: egy tökéletes cél, melyet egyedül azonban nem fog tudni elérni az életben- viszont mégis megadatik Neki a szerencse olyan barátok segítségével akik tűzben-vízben Mellette fognak állni s ezáltal hatalmas sikert fog aratni siralmas sorsa felett.  Mindez Ő benne él, s hogy feltámadjon csak egy bizonyos jelre vár. Egy jelre, amit nem embertársaitól de nem is szüleitől fog megkapni- hanem az élettől.
A jel alapján majd parancsot kap hogy indúljon el azon az úton amelyen régen az édesapja is elindúlt. Ami sötétséget, kétséget és megmérettetést fog tartogatni a számára. Szülei már most tisztában vannak azzal hogy gyermeküknek nem lesz oka félni, viszont joga lesz szembe szállni önmagával. Azzal a személlyel aki még nem Ő benne él de hamarosan lelket kap és hatalmas energiakisülésben támad majd fel. Ő benne él a remény. A kis Kolónia legfiatalabb tagjában- Csikós Krisztiánban.                                                                                                                                                   
      Szüleinek azonban korántsem volt ilyen reményteljes gyermekkoruk. Elsősorban ugyanis, mert Csikós Krisztián édesapja, tagja a misztikával foglalkozó Szellem Kolóniának. Ezt a Kolóniát több mint 200 éve alapították Magyarországon. 1784-ben egy Csikós Gergő nevű fiú, tizenévesen tapasztalta Önmagán természetfeletti képességét. A körülötte élő emberek azonban nem tudták elfogadni emiatt Őt, elhúzódtak és féltek Tőle. Gergő képes volt kapcsolatba lépni a szellemekkel, beszélgetni tudott velük. Egy napon azonban régebben elhunyt rokonainak szellemével találkozott. A szellemek elmondták Gergőnek hogy nem Ő az egyetlen a családból aki részese a természetfeletti képességnek. Miután megértette hogy a család többi tagja is különleges volt, így megfogant benne egy ötlet. Alapít egy családon belüli Kolóniát. Legfőképpen abból a célból hogy valami összetarthassa a családot. A család tagjai így elmondhatták egymásnak képességük titkait, megoszthatták egymással az érzéseiket elvégre nem minden ember mondhatta el magáról hogy különleges.
Gergő odafigyelt a Kolóniára, fontosnak tartotta azt hogy a tagok tisztában lehessenek a képességeikkel. Nem akarta hogy úgy tekintsenek rá mint egy betegségre. Mivel meg volt a módszere arra hogy ez ne így legyen, külömböző próbatételek alá vetette a kétségben élő tagokat. Mindenkinek használnia kellett a képességét ahhoz hogy megoldhassa a számonkért próbákat. Eleinte úgy tűnt ettől csak mégjobban a tagokat, saját képességüktől. Gergő azonban helyesen cselekedett, és egyre több majd később nehezebb próbák alá vetett mindenkit.
Mivel a tagok nem egyfajta hanem külömböző képességgel rendelkeztek így Gergő a hozzájuk illő próbák alá vetette Őket. Az egyik tag képes volt többszáz méter magasra felugrani. Mint minden már ember, egy nagy lendület segítségével felrugaszkodott a levegőbe- csakhát nem 1-2 méterig jutott el hanem olyan magas pontig ahol szabad szemmel már nem is lehetett látni. Gergő felvitte hát egy nagyon magas, ám lejtős dombra. A domb egy másik oldalán egy erdő látszódott  úgy 3 kilóméterre,ahol hemzsegtek a vaddisznók és a farkasok.  Közöttük pedig többszázméteres mélységben a falu nádfedeles kunyhóit lehetett látni apró méretben. Gergő elmagyarázta rokonának, hogy ugorjon annyit hogy pontosan érkezzen a túlsó erdő, legközelebbi fa tetejére s annak rá a fatörzsére. Ugyanis a nem sikerül neki olyan lendülettel ugrania, nem csak hogy lezuhan hanem a túlsó erdő vadjai is rá támadnak. A különleges képességgel rendelkező fiú, ilyenkor természetes hogy csak egy fiúnak és nem pedig egy bátor, métereket ugró férfinak képzelte magát.

Nem bízott Önmagában, és már csak a puszta gondolattól hogy nem sikerül neki máris rázta a hideg. Gergő ezért magához húzta Őt és élesen a szemeibe nézett. Majd megkérdezte Tőle hogy képes-e mégis métereket ugrani, mire a reszkető rokon csak a fejét merte bólogatni. Gergő a komor arcvonását nagyon lassan büszke mosoly váltotta fel majd erős vállveregetést adván rokonának azt mondta neki, akkor biztos sikerülni fog.  A fiú arcán nem lehetett látni hogy leküzdötte minden félelmét, azt viszont igen hogy meg akarja próbálni. Hátrább lépett jó néhány métert és farkasszemet nézett a kilóméteres távolságban álló magas, fáradt lombkoronás fákkal. Gergő még utoljára odasúgta neki hogy most csak annyit kell tennie hogy felugorjon a fára. A fiú nekifutott és egy hatalmas lendületet véve, olyan magasra felugrott mindta egy ágyúból lőtték volna ki. Gergő csupán annyit látott rokonából mintha elhajított volna egy almát. Hihetetlen magasan és gyorsan szállt a levegőben. Majd eltűnt. Nem hallott és nem látott semmit.

           Pillanatok alatt helyet változtatott, az egyik másodpercben még elrugaszkodott mire a másikra már nyoma sem volt. Gergő ezután felfigyelt arra, hogy a túlsó erdő legközelebbi fájának a lombkoronája megrezzent. Élesebben próbált előre figyelni, és büszkeségtől elégedetten kezdett el tapsolni. Sikerült hát. A fiú mindkét kezével s mindkét lábával erősen szorította a fa vastag törzsét. Olyan hangosan kiáltott örömében hogy még a falu lakossága is meghallotta.
Csikós Gergőnek sikerült az ami a család régebben elhunyt tagjainak egész életükben nem. Megtaníttatni másokkal hogy hogyan használják, hogyan uralják képességeiket még akkor is ha félnek tőle. Rokona, ha nem is hitt Önmagában és óriási félelmek közepette de sikerrel járt mert megvolt benne az a tulajdonság ami a világon minden más kétséget képes legyőzni: az akarat.