A hűvös áprilisi estén Tv előtt gubbaszkodva, ölemben az elnyúltan fekvő utcáról felszedett kiskandúrral megüvegesedet szemekkel bámultam a kékeslila fényben villódzó képernyőre. Lelki szemeim előtt előbb fekete, lila, majd biborszin karikák jelentek meg. Fel - felriadva bekaptam egy Ecstasyt, lehörpöltem egy pofa serrel, egy kupica gyorsítóval és újra elrévültem. Szemhéjaim mögött rebegő szemgolyóim szikrákat vetítettek lassan mámorba boruló elmémbe. Elkezdődött a lebegés, agyamra rátelepedett a bíborköd.

Zsóka felébredt delíriumos szendergéséből és mellém telepedett a pamlagra. Töltöttem neki is. Ittunk.–Proszit!-koccintotta poharát poharamhoz és egyhuzamra kiitta az Ecsasyval tunkolt kőbányait. Ölembe kuporodott, és mint egy kisgyerek egyenként begörbített, majd kinyitogatott ujjain számolgatni kezdett… egy, kettő, három…–Mit számolsz?–Az egereket. Nemigaz hogy nem látod… nézd, hogy lesnek?–Az egerek? Arca elfehéredett és hörögve sikoltotta.– Vizet, megfulladok! Nem kapok levegőt. Kirohantam a konyhába egy begre hidegvízzel szaladtam hozzá, itatni kezdtem. A víz végigcsurogott állán, le a melleire.–Félrenyelek… megfulladok– hörögte, és tépni kezdte magáról a pólót. Majd térdre ereszkeve a padlót verte ökleivel.

Kis konyakot erőltettem belé. Ettől csuklani kezdett, elegáns mozdulattal kivett egy extasit a dobozból és belepottyantotta a sörébe. Elkevergette és felhajtotta. Már jócskán benne voltunk az eszmecserében, mikor körbetekintgetve újból megkérdezte. … he, mi a fene, ott a gyékényen, te is látod őket…– Miket?– Jó vagy, hát a fehéregereket, ott hasalnak mind a tizenhárman a gyékényen.– a gyékényen?– Kérdeztem hűdötten, de ő rendületlenül számolt tovább.— Egy, kettőtízen… kettő…,na, tölts még cimbora!Erősítsük meg a memóriánkat!

Majd miután megittam a konyakot újra a gyékényre meredtem.

– Na, látod őket?

–Nem… adj egy Ecstasyt, úgylátszik meg kell erősítenem a belső látásomat is, hátha jobban jönnek a képek! Máskor ilyenkor még a nagybőgőt is szűzlánynak néztem… most meg, a fenébe, homályosodik a nézésem, lökj ide egy sört, hagy billentsem helyre a lelki egyensúlyomat!– miután megittam a sört Zsóka gyanakvóan nézett bepárásodott szemeim hamvadó tüzébe… kezével pofozgatott, mint a svábhegyi beteg szamarat.

–Na, jobban vagy? Láttál valamit? – Őszinte legyek: semmit, de majd! Úgy, mint a múltkor a Samu Jóska, amikor a Fapadosban úgy berúgott, hogy felugrott az asztalra és követelte, hogy hajtsák ki a helységből az ökröket…–és, kihajtották?

– Nem, hanem őt vitték el a detoxba!— szűzanyám! Én is látom őket! Körbevesznek, szimatolnak… nini: kétlábra álltak! — rikoltozta Zsóka felajzódva. Kisvártatva felugrott, a nyitott erkélyajtón át kiszaladt az erkélyre. Megkapaszkodott az erkély korlátjába.

— Repülök—rikkantotta és levetette magát a nyolcadik emeltről az iszonyú mélységbe. Mire észbekaptam már belezuhant a semmibe. Eszemet vesztve rohantam le az éjszaka kellős közepén. Ott találtam hanyattfekve, és megüvegesedő szemeit szemembe függesztve ezt suttogta felém: csáó! Többet nem szólt, meghalt.

Két üres pohár

Újra itt áll én előttem
Két üres pohár.
Kit szerettem és imádtam
Nem jön vissza már.

Ó,a szemed: vádló szemed
Soha el nem feledem
Meggyötört kis arcocskádat
Sírig szeretem.

Nem lehet már simogatni
Selymes hajadat,
Nem hallhatom soha többé
Kedves hangodat!