Bartos elrejtette a hajót egy barlangban és útra keltek. Nehéz terheket és sok felszerelést rakott a kislányra. Kul-Anni nem bánta, örült hogy nem kellett a jugrán maradnia és hogy részt vehet a nagy kalandban. Csípős, hideg szél csap az arcukba. Szűrke égbolt borul az előttük nyújtózkodó sziklás pusztaságra. Valahol messze a sötét esőfelhőkőn túl egy hegység meredezik, lábánál erdőre hasonlító zöldesbarnás növényzet. Arra indulnak. Feszült csendben ballagnak és állandóan fülelnek. Embernek vagy vadnak egyelőre nyomát sem látni. Lábuk alatt a földön rövid, barna színű vadfű sarjad. Meg nem ízlelik mert ránézésre is tudják hogy keserű. A távolból halk morajlás hallatszik. Egyszerre dermednek, egyszerre gondolják talán víz lesz az. A zaj nem közeledik s nem is távolodik, tehát megnyugodnak ebben a hitükben. Meglehetősen egyhangú terep, a sápadt napsütésben hol gyorsan, hol lassabban haladtak előre. Már egy órája meneteltek, mikor végre elérték és szemtől szembe állhattak a hegy lábánál fekvő kis ligettel. A fű is sűrűbb, az avar pedig mély. A fák nem valami mutatósak, csonka ágaikon furcsa, hosszú levelek lógnak. Most már állathangok is hallatszanak. Bartos megáll és lekuporodik, a kislány pedig árnyékként követi minden mozdulatát. Előkészítik fegyvereiket, rövid szablyákat és dárdákat. Bartosnál jókora fejsze. Csendben várakoznak. Hamarosan reccsen, zörren az avar. A ger gondolatával szól a gyereknek, hogy  csendben kússzon odébb, és oldalról ijesszen. Kul-Anni szíve majd kiugrik, de azért azonnal teljesíti a parancsot. A mocorgásból ítélve nem lesz túl nagy zsákmány. Most jön el a pillanat. A lány hújjog egyett és kihajtja azt a valamit, akármi is legyen. Valóban nem túl nagy, nyúlra hasonlító, bundás, fürge állatka. Egyenesen Bartos felé ugrat, az megdobja a rövid dárdával de elvéti. A kis vad hihetetlenül sebes, pillanatok alatt eltűnik a szemük elől. De Bartos nem adja fel. Szaporán utána iramodik, Kul-Anni meg félkörben fut hogy megpróbálja bekeríteni. Nesztelenül szaladnak, de a vad állandóan kicsúszik a kezükből. Egy hatalmas szakadékhoz csalja őket, majd hirtelen, nagyívben ugrik. A levegőben még pördül egyett, majd csinos kis bőrszárnyakat nyit és a mélység fölött lazán átvitorlázik. A vadászok lihegnek és bosszankodnak. Még csak meg sem tudták sebesíteni. A messzi távolban másik sziklaperem meredezik, onnan zuhog lefelé a sárgás, piszkos víz. Ennek a moraját hallották korábban. Bartos úgy dönt hogy visszamennek a hegy lábához. Barlangokra emlékezett ott, talán több vad is kerül még.

Sietnek. Ha nem sikerül elejteni valamit, akkor itt éjszakáznak majd és naplemente előtt szálláshelyet is kell még keresni. Megállnak. Bartos hirtelen hegyezni kezdi a fülét. Majd megragadja a kislányt és hatalmas lendülettel egy szikla mögé hajítja. A kicsinek nyüsszenni sem volt ideje mert puffanásával egyidőben hallotta hogy fémek csörrennek egymásnak. Ellenség ment rájuk. Kikukucskált a szikla mögül és látta hogy Bartos legalább húsz toprongyos, de jól felfegyverzett és tagbaszakadt harcossal néz farkasszemet. Lábánál legalább egy tucatnyi dárda és tőr, ezeket szablyájának néhány csapásával elhárította. Tüzet még nem csiholt, és nem is támadott vissza, de kivont karddal várakozó álláspontra helyezkedett. A lány érezte a férfi hangulatát és rögtön tudta hogy halálosan nyugodt és magabiztos. Nyilvánvaló volt hogy egy haguri gernek egy ilyen szedett-vetett horda nem jelenthetett gondot, még akkor sem, ha harc közben egyszer sem veszi igénybe belső tüzét. Most az ellenséges harcosokból előrelépett egy jól megtermett, durva tekintetű fickó és rárivallt Bartosra:

-          Ki vagy?

-          Vadász.

-          Itt nem vadászhatsz. Ez a szoditák területe.

-          Ott vadászok ahol akarok.

A helyzet pattanásig feszült. Egyszerre mozdultak előre a harcosok, Bartos még mindig mozdulatlan és várja őket. Kul-Anni tudta hogy hamarosan vérfürdő lesz. Hogy a ger egykettőre elintézi mindet, és nem fog kegyelmezni egynek sem. Kibújt rejtekéből hogy jobban megnézze magának a dolgokat, de azért vigyázott hogy Bartos fegyverének takarásában maradjon. A szoditák ekkor megtorpantak és vezérük rémült döbbenettel bámulta a kislányt.

-          Kölyök van veled?

-          Igen.

Óriási csend támadt. Néhányan szégyenllősen lesütötték a szemüket. Vezérük elképedve, földbe gyökerezve állt, a szája mozgott, de hang nem jött ki rajta. Bartos továbbra is nyugodtan, nyíltan állta a tekintetüket. Egyszercsak hátul valami mozgolódás támadt. Egy rongyos, fegyveres alak előrejött. Egészen Bartos pengéjének az élébe állt. Asszony volt. Megoldotta övét és ledobta fegyvereit a ger lábaihoz, közben egy pillanatra sem vette le a szemét a kislányról. Mikor ezzel megvolt gyengéden eltolta útjából a kardot és Bartos megengedte neki hogy a kicsihez menjen. Kul-Anni kíváncsian álldogált, és nagyon tetszett neki a dolgok alakulása. Talán mégsem hal meg ma senki. Az asszony odaért hozzá. Felemelte a kezét és megsímogatta a kislány fejét majd az arcát. Elővett a zsebéből egy kis csomagot és Kul-Anni kezébe nyomta.

-          Tes isten adja hogy nagyra nőj.

Azzal otthagyta és visszament a hallgatag férfiakhoz. Nem nézett rájuk csak elment közöttük. A nagydarab vezér szomorúan sóhajtott és a fejét csóválta. Intett az embereknek. Mindannyian hátat fordítottak a haguriknak és mentek a dolgukra. Egy szó sem esett köztük.

            Bartos csendesen eltette szablyáját. A kislányhoz ment. Kul-Anni még mindig ott állt, lángvörös arccal és sírásra görbülő szájjal. Az asszonyi érintés és a kedves szó megindított benne valamit, amit még sohasem tapasztalt. Valami kedves, puha érzést, valami olyasmit ami nagyon jólesett és amiről csak annyit tudott hogy még többet szeretett volna belőle. És Tes isten nevében adta neki az ajándékot. Egy olyan isten nevében akiben ők, az utolsó megmaradt hagurik talán már nem is hisznek, de ezek a szerencsétlen, elgyötört idegen népek még igen. Össze volt zavarodva és sírni szeretett volna. Megpattant valami a szívében, érezte hogy olyasminek a jelenlétét érzékelte ami már nagyon régen elveszett. Talán a szeretet volt, az otthon, vagy az anyai érintés gyengédsége. Hozzászokott a hiányához és az vált természetessé hogy elvan nélküle. De az a furcsa valami most megjelent, előbukkant és figyelmeztette hogy másképpen is lehet élni. Hogy nem az a normális ahogy most van, hanem az ahogy lehetne.

            Bartos elvette a kezéből a csomagot és kibontotta. Kenyér és friss sajt volt benne. A ger megszagolta, majd visszaadta a kicsinek. Biztonságosnak ítélte és a kislány megehette. Azután kinézett egy kényelmes kis barlangot és kijelölte táborhelynek. Bevackolták magukat, még éppen időben, mert rájuk szakadt egy írtózatos nagy eső.

(...)

Sűrűsödnek a hajnal fényei. A föld már kezdte kilehelni éjszakai fáradt páráját. A barlang fagyosságában lassan kihúnytak az este rakott tűz szikrái. A kislány már ébredezett és ösztönösen közelebb húzódott Bartoshoz, aki gazdagon árasztotta magából meleg, belső tüzét. A férfi tapógatózott egy kicsit a félhomályban, néhány száraz ágat lökött a még izzó parázsra, majd tenyerével kicsit fellobbantotta. A lángok végignyaldosták a fát, a sötétség hátrébbhúzódott, teret engedve a bíbor napfelkelte első sugarainak. Valahonnan, a sűrű bozótok mélyéről, mintha elfojtott bőgés hallatszanék. Hívó szavára azonnal menni kell. A hagurik felszedelőzködtek és a nyomába indultak. Utat nem tévesztve, bátran behatoltak a vadak birodalmába. A hosszú, dermedt lombokat lógató fák között néhány szikla állt magányosan. Lábuk alatt nem morzsolódott az avar: a barnásfekete levelek kemények, ráncosak és szárazak. Puhán, hajlékonyan és nagyon csendesen osontak előre a vadászok. Figyeltek, hallgatóztak. Aztán megtorpantak. Felkúsztak egy sziklára, s onnan kémleltek előre. Vékony, csenevész fák tövében hatalmas, furcsa, háromszarvú, szürkéskék bundás állat kóstolgatta a reggeli levegő aromáit. Némán, magányosan álldogált, fújtatása sem hallatszott, az avar sem roppant méretes patái alatt. Úgy tűnt észrevette a leselkedőket, mert fenyegetően, egyszerre, lépésről lépésre közeledett feléjük. Bartos olyan mozdulatlan és kemény maradt mint a kő amin feküdt. Agya viszont fürgén pörgött, és egyből a kislány tudatába zúdította aprólékos tervét. Kul-Anni vette az adást és nesztelenül lecsusszant a szikla tövéhez, majd meglapult egy hasadékban. A ger hagyta közeledni az állatot, míg szarvai már csak egy tenyérnyire voltak az arcától. Akkor látta hogy hatalmas, fekete agyarak meredeznek a  vad szájában. Egy pillanatra megfagyott a levegő. Bartos hirtelen összekuporodik, nekilendül, váratlanul az állat hátára pattan és megmártja hátában kardját. A vad most üvöltött fel előszőr. Lerázta hátáról a támadót, de akkorra a ger már oldalról is belekapott, a kislány pedig alulról mért csapást és rövid tőrével átlyukasztotta a torkát. Most őrült futás következik. Az agyaras-bundás bestia dühösen csapkod fejével maga körül, s üldözői csak óvatosan követik, mert mikor megfordult és rohanni kezdett, hosszú, csontos buzogányban végződő farkával letarolta a fákat, bokrokat, de még a sziklákat is. Amilyen termetes, olyan sebesen száguld előttük. A rámért ütésektől esze ágában sem volt elgyengülni, s nehezen lehet vele tartani az iramot. Szétváltak hogy bekerítsék. Bartos most előretör, és úgy rohan mint a szél, az állat iszonyatos bőgése feltüzelte a vérét és szinte szárnyakat adott neki. A lány derekasan tartja az ütemet és majd kiadta a lelkét a nagy nyargalásban, míg egyszercsak szemtől szembe nem került a vaddal. Az felé fordítja a fejét és fenyegetően vicsorgatja a fogát. Dühös horkantással röffen föl és azonnal támad. Kul-Anni ügyesen félreugrik, és a vad egyenesen belerohan egy kiszáradt fatörzsbe. A becsapódás ereje ripityára tört mindent, a fenevad is belekábult. A kislány cikkcakk ugrásokkal hátrált, csalta maga után.  Kivárta a megfelelő pillanatot, mögé került, megragadta a farkát és egy csapással levágta róla a veszélyesen himbálózó buzogányt. Fojtott bőgés rázza meg a levegőt, az állat egy veszett ugrással megfordul, és önkívületében borzasztó vágtába kezd. Majdnem eltaposta a kislányt, de annak sikerült még időben oldalra szökkenni. Most a szörnyeteg két lábra áll és melső patás lábával hadonászik, hogy a kis vadászt elérhesse. Kul-Anni gyorsan eszmél, nem fut el, hanem egy sziklának veti lábát és készenlétben tartja szablyáját. Közeledik a vad. A lány nekirugaszkodik és a síkos, fénytelen avaron az állat felé csusszan. Éppen két hátsó lába között süvít el, s estében felhasítja annak hasát. A megsebbzett dög dühösen, hatalmas vércsíkot buggyantva maga után csörtet az ellenkező irányba. Már menekülne. ĺgy sem jut túl messzire, mert Bartos éppen vele szemközt érkezik és egyből ráront a vadra. Összecsapnak. A ger puszta kézzel ragadja meg a szarvait és egyszerűen a földre teperi. Vasmarokkal fogja. Nagyot kurjant. A kislány gyorsan összekapta magát első döbbenetéből és fürge ugrássokkal ott terem. Döfi, marcangolja a folyamatosan hörgő és röfögő vad hátát és hasát, ott ahol csak érti. Bartosban már pattanásig feszül a türelmetlenség, a meleg vér párája az orrukba csap és egészen megrészegíti őket. Már alaposan meggyengült a vad ellenállása és szava is csendesedett. A ger csak ezt várta. Alaposabban megmarkolta, megfeszítette, majd hirtelen megroppantotta. Kitörte a nyakát. Az állat magatehetetlenül csuklott össze és a lábaik elé zuhant.

            Csapzottan, lihegve, fáradt boldogsággal hajoltak a tetem fölé. Nehéz vadászat volt és sokáig maradtak így, pihenve. Aztán Bartos elővette késeit és nekilátott a nyúzásnak. Gyakorlott mozdulatokkal hántotta le az irhát. Addig Kul-Anni előkészítette a zsákokat. A szőrmét gyömöszölte az aljára. Ezután a hús darabolása következik. Gyors, precíz csapásokkal vagdal a balta. A kislány ügyesen dolgozik a ger keze alá. Hamar végeznek és hirtelen azt érezik hogy valaki figyeli őket. Letapogatják gondolatban a leskelődőket, és megállapítják hogy sokan vannak és hogy halálra vannak rémülve. Nem mernek előbújni, valószínüleg megrémítette őket a férfi ereje. Bartos nem nézett szét csak lekanyarította a vad egyik combját és egy laposabb kőre, jól látható helyre tette. Azután felnyalábolta a zsákokat, intett a kicsinek hogy hozza a fegyvereket és szépen elindultak. A szoditák kedvességének nem maradt adósa és a vadászati jogát is megfizette. Bartos soha nem hagyott maga után tartozást vagy rendezetlen ügyeket.

Visszamentek a hegy lábától, a pusztaságon át, egészen a jugráig. Bartos ügyelt hogy nehogy kövessék őket, mert nem akarta hogy észrevegyék hogy működő hajójuk van. Hosszú út volt, sok terhet cipeltek s mire odaértek a kislány egészen kifulladt. De egészen kiragyogott az arca az örömtől. Lemosták magukról a vért és a piszkot és azonnal felszálltak. Rövidesen már az űrből szemlélték a bolygót. A kislány még egyszer megsímogatta tekintetével azt a helyet ahol kedves szót és kenyeret kapott, aztán kirohantak a sápadt fényű csillagoktól megvilágított bolygóközi térbe.