Másnap reggel az energiakristályokkal bíbelődött. Csak tötyögött ide-oda, piszmogott ezzel-azzal. Lassan ölte az időt. A kicsi tüzes tekintete a hátába fúródott, és Bartos csak krákogott rá. Nem szóltak egy szót sem de mindketten érezték a feszültséget. Azt ,hogy ma lesz a napja. Aztán ,egyszercsak határozott. Felfegyverkezett és megindult a hajóhoz. A lány szorosan mellette, Bartos tudta hogy ebből most nem hagyhatja ki, nem tudja magáról lerázni. Nyugtalanul lépegetett, nem sok kedve volt az egészhez, de tudta hogy egyedül sehová sem jutnak a hajó építésében. Tartott a másik erejétől, és jó előre kivonta a kardját. Hiszen ő volt a Nagyerős Védelmező, a legerősebb minden haguri között, csak legyőzi a gyengébb testalkatú fehérhajút. „A ravaszságától nem félek, nekem is van annyi sütnivalóm,” bíztatgatta magát. Igaza is volt, mert Bartos taknyos urkhes korában a fehér-hagurikhoz ment tanulni, és ötven évig élt közöttük. Mindent megtanult az észjárásukról, folyékonyan beszélte a nyelvüket. Végre beléptek a sztázis-cellába. Alaposan megvizsgálták a berendezést. Minden rendben volt. Bartos információkat töltött be a számítógépbe. Felélesztés előtt minden lehibernált ember halántékára rákapcsolódik egy kis implantátum, vékony képernyő zizzen a szemük elé és amikor az alvás és ébrenlét mesgyéjére érkeznek sugározni kezdi nekik a gyors váltakozású képeket. Azt hogy mi is történt addig a világban amíg ők aludtak. Ezt bővítette most ki Bartos. Tőmondatban megírta hogy a világnak vége, s mindenki halott. Elbújtatta a kislányt és a lelkére kötötte hogy meg se merjen mukkanni és mozdulatlanul lapuljon amíg ő nem szól. Azután elindította a kiolvasztó programot.

Három percig tartott a leolvadás. Az életjeleket mutató görbék felgyorsultak és ide oda cikáztak. A férfi mellkasa szabálytalanul vonaglott. Az agyába és a szeme elé már töltődtek a képek. Fájdalmas, írtóztató információk voltak, melyek szemmel láthatólag sokkolták mert többször szaggatottan felüvöltött. Bartos közben készenlétben állt. Tökéletesen biztosra vette hogy hatalmas harcnak néz elébe. Nem tévedett. A fehér-haguri most felül és keze automatikusan kardjának markolatára téved. A szeme kék mint a mélyülő tenger. Tekintete szigorú és furcsán idegen. Kul-Anni rejtekéből leste a szemeket. Valami félelmetes szomorúságot érzett rajta. Egy nagy keserű gyászt, és valami bosszús, lefojtott haragot pont olyat mint Bartoson szokta. De nem érzett benne gonoszságot és elvetemültséget. És békés, nyugalmas dolog volt elnézni a mélykék szemeket. El tudott volna aludni bele. Tiszta, becsületes, de nagyon szúrós és ravasz szemek voltak.

A fehér haguri, mikor észrevette Bartost egyből megvillantotta kardját. Talpra ugrott és megmerevedett a tekintete. Farkasszemet néztek, méregették egymást. Egy pillanat és egymásnak ugranak. Ekkor Kul-Anni váratlanul közéjük toppant és ráköszönt:

- Hega-te!

Tisztán csengett a gyerekhang. A fehérhajú úgy megdöbbent hogy kiejtette kezéből a fegyvert. Elvörösödött hogy ekkora szarvashibát ejtett. Mégsem hajolt utána, hanem fürkészően meresztgette a szemét hol a kicsire, hol pedig a gerre. Majd nagyon csöndesen válaszolt:

-          Hega-ti.

Addigra már Bartos nyakon ragadta a gyereket és maga mögé penderítette. Vasmarokkal fogta a karját és továbbra is támadásra készen mustrálta a másikat. A fehér haguri nem mozdult, de kérdezett:

-          Nösténykölyök?

-          Az.

Kul-Anni  méltatlankodva akart közbeszólni, de Bartos úgy megszorította a könyökét, hogy abból tudta most hallgatnia kell. Az abszurd társalgás tovább folytatódott:

-          Te parancsolod?

-          Én.

-          Hány éves?

-          Tizenkettő.

-          Mit eszik?

-          Mikor mit.

-          Rabszolgád?

-          Nem.

-          Eladó?

-          Nem.

-          Aztán mivé lesztek?

-          Még nem tudom.

-          És hová?

-          Csak innen el.

Mély csönd telepedett rájuk. A fehér haguri tűnődve nézte őket. Aztán lehajolt a fegyverért, övébe dugta és odamorogta a gernek:

-          Hát akkor mutasd.

Bartos bólintott. Eltette kardját, rántott egyet a gyereken, és megindult a másik hajó, a másik vezérlőterem felé. A fehérhajú lassan lépegetett utánuk. Ahogy haladtak, Bartos szorítása lassan megenyhült. Kul-Anni elmosolyodott mert érezte hogy nem lesz már ebből büntetés. Végülis a ger is tudta hogy ő mentette meg a helyzetet.