Kul-Anni lassan araszolt a bányászok hosszú sorában. Arra gondolt hogy mikor majd hazaér jó nagy verést fog kapni az egész napi távolmaradásért. A vacsorának is búcsút mondhat. Megint elkezdett korogni a gyomra. Egyszercsak vészjelzés villant fel a vezérlőpanelen és hirtelen két kumla felügyelőhajó vette közre. A képernyőn megjelenő parancs szerint félre kell húznia és a kumla gépek egy külön bázira kísérik majd a földetéréskor. A többi bányászhajó ijedten rebbent szét, teret engedve a nem mindennapi akciónak. Kul-Anni nagyon megrémült. Azonnal tudta hogy lebukott és hogy minden el van veszve. Mégis úgy tett mintha készségesen engedelmeskedne a parancsnak. Mintha csak egy rutinellenőrzés lenne. Megjelent előtte Irke arca, és keserűen gondolt arra hogy a fiú elárulta. Közben lázasan törte a fejét hogy mit is kellene csinálni. Még két felügyelőhajó csatlakozott a kísérőihez, s a lány tudta hogy ez már túl sok. Valamit gyorsan lépni kell, különben később már nem lesz semmi esélye. Gyorsan, határozottan döntött. Már elérték a légteret. Hirtelen félrerántotta a kormányt és zuhanórepülésbe kezdett. A kumlák utána. Minden csatornán felszólították a megadásra de természetesen nem törődött vele. Megpróbálták automata pilótára állítani de még időben blokkolta a jeleket és övé maradt az irányítás. Tövig nyomta és igyekezett gyorsan megpattanni. A felügyelőhajók lassan elmaradtak. Ekkor vette észre a harci gépeket. Egyenesen felé tartottak. Nem kérdeztek, nem szólítottak fel, csak céloztak. Ismét lebukott, megpróbált néhány felhőben elrejtőzni, de mire legközelebb előkecmergett már négy kumla vadászrepülő volt a nyomában. Az üzemanyagtartály szinte teljesen üres. Már semmi esélye hogy lakott területen letegye a gépet aztán szépen eltünjön a tömegben. Ezek a dögök a kopár hegyek közé terelték. Közben szünet nélkül lőttek rá.

            A kislány kitartott ahogy csak tudott. De már két rakéta is eltalálta s egyre nehezebben navigált a kiszámíthatatlan távolságokban meredező hegygerincek között. Hamarosan a szeme elé tárult Nam-Gil csillaghajó temetője. Ez a gigantikus roncstelep a hegyek között elterülő völgyekben feküdt, s Kul-Anni úgy gondolta remek búvóhely lesz, csak jusson el odáig. Amint a völgy fölé ért, hirtelen szembefordult támadóival, és siklóját egyenesen a felé rohanó vadászgépbe vezette. Az ütközés pillanatában katapultált. Nehezen ért földet, mert az ejtőernyő megsérült a repeszdarabkáktól. Szinte zuhant a föld felé, mikor hirtelen tűz lepte el testét és finom, vékony védőréteget képezett körülötte. Nem tudta hogy mi ez, vagy hogyan is kell uralni, ösztönösen jött belülről és kész. Ez a különös burok lelassította a zuhanását, visszaverte a felé száguldó repülőgépdarabokat, és azonnal elillant amint földet ért. ĺgy is nagyot puffant. Ideje sem volt a történteken álmélkodni, mert észrevette hogy néhány száz méterre leszállt a megmaradt három vadászgép, a harcosok kiugráltak belőle és egyenesen feléje iramodtak. Menekülni kellet, de szaporán. Összeszedte magát és futásnak eredt. A kumlák szorosan a nyomában. Erősen tüzeltek rá. Kul-Anni fürgén cikázott a roncsok között, ügyesen kitért a lövések elől. A terep az ő javára szolgált, sok volt a búvóhely , a kumlák csápjai pedig minduntalan beleakadtak a rozsdás törmelékbe. Három jól megtermett harcos lihegett a nyakában, hosszú polipkarjaik néha centikre süvítettek el a feje mellet hogy aztán élesen a földbe csapódjanak. Tudta hogy örökké nem menekülhet előlük. Hirtelen ötlettől vezérelve sarkon fordult és szembeszállt üldözőivel. Azok teljesen megdöbbentek s egy pillanatra megdermedtek. A lány ezt gyorsan kihasználta. Nekik ugrott. Villant az egyik  kétélű kardocska s két hosszú végtag máris a porba hullott. Szörnyűséges visítás rázta meg a levegőt. A kumlák jellegzetessége volt hogy harc közben állandóan borzasztó hangokat adtak ki, vérfagyasztó sikolyuk már az elején megfélemlítette az ellenséget. A hagurik ezzel szemben néma csendben küzdöttek. Hangtalan feszültségük, precíz koncentrálásuk tette őket olyan rettegetté. A kislány ösztönösen folytatta ezt a hagyományt. Összeszorította a fogát és egy zokszó sem hagyta el az ajkát. Még akkor sem mikor az első kumla korbács telibe találta.Egy pillanat alatt a földhöz csapta. Éles fájdalmat érzett a hátában, aztán még egyet a tarkójában. Most jócskán elkapták és keményen agyabugyálták. Egy pillanatra elszédült, de aztán furcsa érzés kerítette hatalmába. Különös borzongás futott át testén, hideglelés lepte meg, mely valahonnan a fejéből indult és egész a szívéig iramodott. Bőre előszőr bizsergett, aztán meg perzselt. Rettenetesen elképedt. Soha még ilyet nem tapasztalt. Tudta hogy nem a kumláktól jön az érzés, azokat egész másképp szokta érzékelni. Ez valami más volt. Olyan mint mikor az ember egy titkos jelenlétet érez maga körül de nem tudja megfogni és nem is láthatja. És ez a különös valami figyeli. Igyekezett kizárni a gondolataiból és csak a harcra figyelni. A következő ütés elől sikerült kitérnie. Minden erejével megpróbált a szimulációra emlékezni. Ott már egyszer sikerült, tehát élesben is menni fog. Egy pillanatra sem kételkedett magában. Elrugaszkodott, megperdült a levegőben közben mind a két kardot erősen tartotta. Tenyeréből jelentős tűzerőt irányított a fémbe, mely hirtelen megnyúlt mint egy hosszú ostor és szó szerint ledarlálta a közelében tekergő kumla csápokat. Az ugrásból ügyesen a talpára érkezett és egyből rárohant meglepődött üldözőire. Az egyik, már karjaitól megfosztva, testközelbe került, így könnyen hozzáfért. Néhány vágással kivégezte. A másik kettő már nehezebb tészta volt. Dühöngve rontottak a kislányra. Kul-Anni hihetetlen nyugalommal várta be őket. Ismét csak a helyén volt az esze. Tenyerében már ott lapult egy rózsaszín golyócska. Vérprofi volt az időzítés. Mikor a mérgező csápok éppen az arcába sújtottak volna az ernyőszerű pajzs kinyílt és befogta őket. Abban a pillanatban a pajzs elkezdett darabjaira hullni, a sötét anyag bomlasztotta.Viszont az az egy pillanat elég volt ahhoz hogy a lány egy maréknyi tömör tüzet áramoltasson a pajzs közepébe, mely megduzzadt, szétoszlott és felrohant a támadók testébe hosszó végtagjaikon keresztül. Belülről robbantotta őket szét. Az egyik azonnal kinyúlt, a másik megcsonkítva vergődött.

A kislány alaposan kimerült. Sok tüzet pazarolt és kifulladva zihált. Mikor kicsit megnyugodott alaposabban körülnézett. Körös körül űrhajók és vadászgépek maradványai. Nemcsak kumla gépek roncsai voltak ezek, hanem mindenféle olyan népeké akik kezdetben megpróbáltak ellenállni a kumla légitámadásnak. Mind itt lelték halálukat. A Nam-Gil-i kormány már tervet készítetta roncstelep felszámolására és újrahasznosítására, mert nagyon sok helyet foglalt és ellenőrizhetetlen volt hogy miféle rendbontóknak és lázadóknak nyújtott menedéket. Kul-Anni megint csak érezte hogy bizsereg a bőre. Most is a tarkójánál járt és egyre lejebb kúszott a gerincén. Szinte megbénult a félelemtől. Valaki más is van itt, semmi kétség. Hirtelen sarkon fordult hogy szembenézzen a leselkedővel. A borzongás azonnal megszűnt, az érzés forrássa elillant ahogy rajtakapták. A kislány feszülten kémlelte a szeme elé táruló vadászgépek roncsait. Meresztegette a szemét de nem látott semmit Pedig az a valami ott van, biztosan érezte. Lassan kivonta szablyáit és tett pár lépést arrafelé ahol a jelenlétet sejtette. Azután megtorpant. Valami jeges, idegen rémület surrant az agyába. A halál szaga volt. Azé a könyörtelen, fenyegető végzeté amit már számtalanszor megtapasztalt. Tudta hogy az efféle vihar előtti csendnek mindig rossz a vége. Az idő is megmerevedett, semmi nem mozdult. Csak az agonizáló kumla nyöszörgése hallatszott, de az is egyre gyengült. ĺrtózatos volt ez a csend. Menekülni akart de földbe gyökerezett a lába. Mozdulni akart de megbénult az agya. Az a jeges, kíméletlen valami pedig elkezdte körbekúszni, most a bokájától haladt a tarkója irányába, s amint felfelé siklott éles fájdalommal hasogatta gerincvelejét. A lány lehúnyta szemét. Olyan volt mint a rémálom. Amikor kiáltani sem volt már ereje. De tudta hogy ez most nem álom. Ez a valóság és valamit tennie kell. Iszonyatos erőfeszítéssel kitépte magát az ismeretlen erő szorításából. Rohanni kezdett az ellenkező irányba. Néhány ugrással fenn termett egy törmelékből álló domb tetején és hirtelen szembe találta magát egy böhöm nagy kumlával. Fél szeme hiányzott, s a másikkal undorodva nézte a kislányt. Hatalmas nyaklevest adott neki és Kul-Anni tehetetlenül bucskázott vissza oda, ahonnan az előbb fejvesztve menekült. Kardja is kiesett a kezéből. Még fel sem ocsúdott, mikor a félszemű sötétlelkű kinyújtotta hosszú, erős csápjait és a lány dereka köré csavarta. Könnyedén emelte a magasba a kis testet, majd borzasztó erővel vágta a földhöz. Minden kapálózás hiábavaló volt. Másodjára is felemelte és olyan dühvel csapta oda hogy a kislány beleszédült. Fején felhasadt a bőr, orrából, szájából folyt a vér. Annyi lélekjelenléte volt hogy a földről felkapta rövid kis szablyáját és kétségbeesetten magához szorította. Megint csak a levegőbe lendült. Ekkor Kul-Anni valahogy kiugrasztotta mind a két pengét és felhasította a csápot. Meglazult a szorítás, ő pedig ismét a földre zuhant. Nem pihent egy pillanatot sem. Felugrott és egyenesen a kumla felé szúrt. A  látó szemét akarta eltalálni, de amaz is nagyon gyors volt és sikerült félreugrania. A rövid kard a vállát fúrta át, de a kettős penge így is megakadt benne. Félszemű dühösen csapkodott mint a horogra akadt hal. A haguri gyerek meg a vállán csimpaszkodott mint valami tüzes kis pióca és veszettül forgatta benne a fegyvert. Felizzot a homlokán a jel és odapörkölt a behemótnak.

- Fogjátok meg a büdös vakarcsot!-ordította magán kívül Félszemű és lerúgta magáról a lányt. Kul-Anni ekkor vette észre a vezér mögül előbukkanó öt harcost. Ezek sötétszűrke egyenruhát viseltek, ami azt jelentette hogy a hadsereg speciálisan képzett alakulatával áll szemben. „Tyű, ennek fele sem tréfa”, gondolta és úgy döntött hogy megkísérli a lehetetlent, azaz megpróbál meglépni a profi gyilkosok elől. Eszeveszett futásba kezdett. Két ugrásból annak a romhalmaznak a tetején termett amely mögül az imént a furcsa, bizsergő jelenlét szemmel tartotta. Most nem volt ideje ezzel foglalkozni. Átszökellt az akadályon s a másik oldalán ért földet. Nem volt ott semmi különös, de a kumlák sem kímélték magukat és utánaugrottak. Az agyába hasított velőtrázó sikolyuk, dühös hörgésük. Félszemű acsarkodott és azt üvöltötte hogy trancsírozzák fel a kölyköt apró darabokra. Nagy vesszőfutás volt. A gyerek minden erejét összeszedve futott az életéért. Mellette minden irányból csápok sújtottak a földbe, apró krátereket képezve. Végül eljött az a pont ahonnan nem volt tovább. Két hatalmas csillaghajó állta el az útját. Lehetetlen volt megugrani. Megállt. Kifújta magát. Szemtől szembe fordult üldözőivel. Egyetlen megmaradt kardját elszántan megmarkolta. A két kicsi golyót tenyerébe szorította. Az esélytelenek nyugalmával szemlélte támadóit. Tudta hogy eljött a vég. Eszébe jutottak a videón látott haguri mester szavai ahogy a tanítványaihoz beszélt: „Méltósággal távozni nagy kegyelem. A félelmet zárd ki, a halál nem ellenséged hanem jóbarátod. Ellenséged ne lássa érzéseidet. Ha nincs már tovább bizakodóan gondolj a másik, a következő életedre. Karod erős legyen és a szíved bátor. Most harcolsz utoljára. Ne nézz vissza. Ne sajnálj semmit. Az utolsó pillanatot gyönyörködve szemléld, s vidd magaddal azt az emlékképet mely neked legkedvesebb volt.” Kul-Anni megszívlelte a tanítást. Be sem várta az ellenséget hanem védekezés helyett egyből támadott. Tudta hogy most utoljára. Példás, precíz mozdulatokat akart. Magának szeretett volna bizonyítani. Úgy érezte ezzel tartozik a képernyőn látott halottaknak.

A kumlákat meglepte ez a nem várt támadás, főként a tűzerő intenzitása ahogy kicsapott egy ilyen pici kölyökből. Nem tudták hogy az utolsó harc szertartásának szemtanúi. Mindent bevetett, minden tudását rájuk zúdította. Kinyitotta pajzsait és egyszerre legalább három csápot robbantott fel. Súlyosan megsebesített két harcost is, Félszeműnek pedig felhasította az arcát. De ő is kapott rendesen. A kumla buzogány elől nem mindig tudott kitérni, s legalább kétszer keményen eltalálták. Úgy hajították arrébb mint valami rongybábot. Egyik combját átszúrta egy kumla kard, a buzogány cafatokat hasított ki hátából, az egyik csáp a nyaka köré tekeredett úgy fojtogatta. Alig kapott levegőt. Könnyei vérével keveredtek és már mindent egy szürke fátyolon keresztül látott. „Méltósággal távozni...”, gondolta keserűen, s megállapítota hogy ezt azok találták ki akik még vígan éltek és nem tudhatták milyen a halál torkában. Egész könnyűnek tűnik, ha gyorsan megtörténne. De nem így, szenvedve, kínlódva, hosszan haldokolva. A bölcselkedő mesterek nem is sejtik milyen fájdalmas az a bizonyos méltóságos távozás. Ismét érezte a furcsa bizsergést. Perzselte a bőrét. Már jártányi ereje sem volt.  „Ha életben hagynak rosszabb, mert akkor Jalába visznek”, gondolta. Egyre nehezebben lélegzett, s most egyetlen csapással kiütötték a szablyát is a kezéből. Magatehetetlenül nézte ahogy az addig tüzes fém pillanatok alatt kihül és fénytelen koppanással landol a lábai előtt. Most a levegőbe lódították és úgy földhöz vágták hogy csak úgy nyekkent. Félájultan feküdt és a gerincén le s fel futkosó biszergéstől eltekintve végtelen nyugalmat érzett. Eszébe jutott hogy most minden olyan valószinűtlen, mintha maga is egy oktatófilmben szerepelne és a tanár rajta mutatná be a tanulóknak hogy lámcsak ilyen a halál... Az amelyik nem méltóságos. Az amelyik nem büszke.

 „Vidd magaddal a legkedvesebb emlékképedet....” Az álmára gondolt. Egy élő, szerető Maiára akinek a melegét már soha nem lesz esélye megtapasztalni. Igen ezzel fog távozni. Feltápászkodott. Egy pillanatra megdermedt a levegő. A kumlák elképedve bámulták. Már félig halottnak hitték. Egész testében remegett és imbolyogva tett egy lépést előre. Félig összeroskadt. Homlokán megtüzesedett a jel, szemében kigyúlt a szikrázó fény, tenyeréből felcsaptak a lángok. „Gyertek,” gondolta. Azok nem mozdultak, ezért rájuk kiáltott: „Gyertek!” Félszemű őrjönge rohant rá. A többiek oldalból támadtak. Hát ilyen amikor tényleg megtörténik. Jöjjön aminek jönnie kell. Most, pontosan most sújtanak felé. Már az arcán érzi az ütés szelét. A bizsergés egyre erősebb, kúszik fel az agyába. Érzi ahogy lezsibbad tőle és szinte szétveti az egész fejét. És akkor olyan dolog következett amit még sosem látott. Amit még sosem tapasztalt. Pontosan a háta mögül, a csillaghajóroncsok tetejéről a látószögébe ugrott valami.

Csak egy villanás volt az egész és az a valami előtte állt. Az erős fény elvakította, s ha nem erőlteti hogy nyitva tartsa a szemét valószínüleg azzal maradt volna hogy egy izzó tűzgömböt látott elébe csapódni. Hunyorgott és megpróbálta jobban kivenni a formákat. Mikor a kép kitisztult egyszerre meglátta hogy az a valami egy óriási méretű, lángoló testű haguri férfi. Mind a két kezében egy-egy irdatlan nagy pallost tartott, s csak úgy szórta velük a tüzet. Érkezésének pillanatában egyetlen mozdulattal kettéhasított egy sötétlelkűt aztán puszta kézzel elkapta, megmarkolta és porrá égette a feléje száguldó csápokat. Éppen azokat, amelyek már majdne elérték a kislányt. Mindeközben egyetlen szót sem szólt, egyetlen hangot sem adott. Halálos némasággal aprította az ellenséget. Tüzének szele egyszerűen méterekre sodorta a lányt és a hajóroncs oldalához vágta. Világos hogy egy cseppet sem érdekelte a gyerek. Rá sem nézett. Csak azzal volt elfoglalva, hogy minél több kumlát levadásszon.

A kumlák már az életükért harcoltak és egész jól csinálták. A haguri urkhes robosztus testét meghazuttoló fürgeséggel tért ki az összevissza vagdalkozó csápok elől. Egy karcolás sem esett rajta. Játszi könnyedséggel cikázott a hajóroncsok között. Lehetetlenség volt a közelébe férkőzni. Aztán ennek is eljött az ideje. Most kézitusát vívtak. Csattogtak, visítottak a pengék ahogy egymásnak feszültek. A kumla buzogányok fejét úgy szelte ketté a haguri szablya mint a puha vajat. Végtagjaikat metsző pontossággal kanyarította le. Eközben állandóan a helyét változtatta, de olyan kecses finomsággal mintha csak táncot járt volna. Arca, szeme meg sem rezdült. Gyakorlott, rutinos mozdulatai az őrületbe kergették a kumlákat. Mintha világéletében sötétlelkűeket mészárolt volna. Megfutottak, ő meg utánuk. Látszott hogy semmiképpen nem akar túlélőket. Félszemű átkozódva szaporázta  a vadászgépe felé, a tüzet okádó haguri pedig a nyomában.

A kumlák visítása és halálhörgése betöltötte a levegőt. Kul-Anni halálra volt rémülve. Felkapta kardját és fejvesztve menekült. Talált egy bejáratot a hajóroncson. Bukdácsolva vonszolta magát, minden lépésnél fájdalom szaggatta testét. Nagyon súlyosak voltak a sebei. Hallotta a csata zaját, a tűz ropogását, érezte az égő hús bűzét. Pánikszerűen rohant a hajó belsejébe. Talán itt elbújhat. Igen, ez jó rejtekhely lesz. Odabenn sötét volt és minden ijesztően ismeretlen. Véres hátát nekitámasztotta a hideg fémnek és kicsit pihegett. Igen, ez volt az. Az a bizsergés tehát ezt jelentette, egy másik haguri közelségét.  „Szóval ilyen az mikor van egy másik is,” gondolta. Ezt az érzést kereste minden halott Maián. Behúnyta a szemét mert a kimerültségtől már alig látott.  Gondolataival megpróbálta előidézni azt az érzést. Pásztázott, mint aznap a Maián. Hopp, itt is van! Egészen közel volt, már bent járt a roncsban. Kul-Anni megijedt. Azt hitte hogy a találkozás a másikkal majd kellemes, örömteli élmény lesz. De most valamiért rettegett. Jobban, mint mikor a kumlákkal kellett szembenéznie. Nagy nehezen feltápászkodott és beljebb kúszott, egészen a hajó motorházáig.  Elbújt a törmelékek mögé. Várt. A másik már ott volt, fenyegető lépteinek monoton kopogása viszhangot keltett a falakon. Nem surrant, nem lopakodott. Egyszerűen csak jött. Nyíltan és kíméletlenül. „Ha ő így, én is így”, gondolta Kul-Anni. Előkászálódott és úgy ahogy lábra állt. Erősen megragadta szablyáját. A sötétségből kibontakozó alak már előtte  állt. „Ne gyere közelebb,” kiáltotta, de csak gondolataiban üzente ezt, mert igazi kiáltásra már nem maradt ereje. Megpróbálta még karját felemelni hogy a kardot nekiszegezze, de az alak már annyira közel volt hogy az arcán érezte lehelletét. Teljesen fölébe tornyosult. Egy izzó szempár foglyul ejtette teintetét de csak egy másodpercig mert hirtelen minden elsötétült. A következő pillanatban Kul-Anni eszméletét vesztve összeroskadt.