10.

Besötétedett. A Hold ragyogó arca aggódó tekintettel figyelte, ahogy beosonok a völgytemplomba. Kiérve a fal mögé lopóztam, lebújtam, és vártam.

Hamarosan jött, aminek jönnie kellett: a fal megnyílt a szobor alatti árokban, utat engedve a petróleumlámpa sárgás fényének. A szívem a torkomban dobogott: léptek közeledtek.

„Egy életem, egy halálom!” – Kiáltottam gondolatban, mielőtt előugrottam, hogy szembe nézzek végre a titokzatos férfival.

Arra számítottam, hogy meg fog lepődni, de hogy felsikoltson, mint egy ijedős kislány, arra nem.

- Te jó ég! – Kiáltott fel a más helyzetben nevetésre késztető sikolya után. – Maga meg kicsoda?!

- Ezt inkább én szeretném megkérdezni magától – válaszoltam az első ijedséghullám után. Kicsit velőt rázó volt a sikolya, majdhogynem én is felüvöltöttem tőle. – Azt hiszem, itt az ideje, hogy elbeszélgessünk egy kicsit.

- Miből gondolja, hogy beszélgetni akarok magával? – Kérdezte flegma ábrázattal, ugyanakkor megláttam valamit a szemeiben. A félelem apró lángocskáját, amitől aztán még magabiztosabb lettem, s úgy kapaszkodtam bele ebbe a piciny jelenségbe, mint egy szakadékba zuhanás alatt elkapott utolsó kiálló, vékonyka faágba.

- Ha nem akarja, hogy lesitteljék kettős gyilkosság, valamint gyilkossági kísérlet vádjával, akkor jobban teszi, ha beenged a titkos kis járataiba, és elcseverészik velem – válaszoltam határozottan. – A „félelem-láng” mintha most megnőtt volna a férfi szemeiben. Nem szívesen ugyan, de beljebb tessékelt, aztán leültetett a már ismerős kőasztal mellé, amelyen a petróleumlámpa és a telefirkált jegyzetek még mindig ott hevertek változatlanul. Leült velem szembe, lejjebb csavarta a lámpafényt, –gondolom, mert nyitva maradt az ajtó- azután várakozón kersztbe fonta a karját a mellkasa előtt.

- Szóval, mit akar? – Kérdezte. Bár a fény halványabb lett, azért mégis tisztán láttam a férfi arcát. Olyan három napos borosta lehetett rajta, sötétbarna szemei alatt szürke karikák húzódtak, mintha az elmúlt időszakban keveset aludt volna. Szögletes álla határozottá tette az arcvonalát, bozontos barna haja viszont szétszórtságról árulkodott. Az egyetlen fura a férfiban a szerelése volt. Fekete, testhez simuló kezeslábast viselt, olyasmit, amilyet a búvárok szoktak, de az anyaga másféle volt, s épp ilyen volt a lábán is a csizma.

- Kérdezni – feleltem nyugodtan. – Először is: Ki maga, és mi a fenét csinál itt a Szfinx alatt? Egyáltalán honnan tudta, hogy van itt valami? Hogy tudja megnyitni azt a falat? – Böktem a fejemmel a nyitott kőajtó felé, amely most valahol a szobor testében pihent behúzódva, a nyílásban pedig csak a sötét éjszaka üressége tátongott.

- Mi maga? Talán zsaru?

- Nem. De a helyi rendőrfőnök az egyik legjobb barátom. Ezért a maga érdekében kérem, hogy válaszoljon a kérdéseimre. – Álltam a férfi szúrós tekintetét, amely bizonyára valamiféle hazugságot keresett a szemeimben, aztán feladta.

- Rendben – bólintott kelletlenül. – Nézze, én csak szeretnék hazajutni, érti? Nem öltem meg senkit, és nem is áll szándékomban. Soha életemben. Még egy nyamvadt legyet sem mernék lecsapni, ebben az idősíkban. Tudós vagyok. Fizikus.

- Hogy érti, hogy „ebben az idősíkban”?

- Na jó, figyeljen. Azért bujkálok itt, mert a gépemen dolgozok.

- A gépén?

- A gépemen, ami hazavisz engem.

- Hova haza? – Úgy éreztem, mintha elgurult volna az a fránya gombolyag, aminek az imént még biztosan meg volt a vége.

- Ezek a papírok itt – mutatott az asztalon fekvő jegyzetekre – egy időgép működését írják le.

- Azt akarja mondani, hogy maga egy időutazó? – Kérdeztem óvatosan, magam is meglepődve azon az abszurd tényen, hogy hiszek neki.

- Igen. Az időgépemhez egy különleges anyag szükséges. Ami egy még különlegesebb élőlényben található meg…

- A vérző gombában – vágtam rá.

- Honnan tudja?- Kérdezte csodálkozva, aztán pillanatnyi gondolkodás után elmosolyodott. – Á, persze. Biztos régóta szaglászik már utánam, nem igaz?

- Nem olyan régen - mosolyogtam vissza. – De mi köze a gombának a géphez?

- Azzal működik. Olyan, mint az autókba a benzin. Van egy tartály, amibe egy jó adag megfelelő gombát bele kell tenni, és máris lehet utazni.

- De… miért itt? Honnan tud erről a helyről a Szfinx alatt?

- Mint mondtam, időutazó vagyok. Jártam abban a korban, amikor ezt a helyet még használták.

- Használták? Kik? – A férfi leintette kíváncsi kérdésemet.

- Erről nem beszélhetek. Az már beavatkozásnak számítana. A lényeg, hogy nem maradt elég namuriai gombám, amivel visszajuthattam volna a saját időmbe. Így itt ragadtam, legalábbis addig, amíg elegendő gombát ki nem tenyésztek a hazaútra.

- Messze… lakik innen?

- Az én időm száz évvel ezután van. 2110- ben élek… éltem. De hamarosan lesz elég gombám, és akkor visszajuthatok végre.

- Mióta van már itt?

- Egy teljes hónapja – válaszolta rekedtes hangon. Nagyon fáradtnak tűnt. A szívem mélyén tudtam: igazat beszél. – Sajnos a namuriai gombáknak hosszú idő kell, amíg teljesen kifejlődnek. Földi körülmények között legalábbis.

- Hogy ért ezt? – A férfi felsóhajtott, aztán felállt az asztaltól.

- Jöjjön velem. Mutatok magának valamit. – Persze, hogy nem haboztam egy pillanatig sem. A jó öreg kíváncsiság veszettül hajtott utána. A férfi felfogta a petróleumlámpát az asztalról, de mielőtt felcsavarta volna a fényét, még az ajtónyílás melletti falhoz ment, majd elfordított egy kart rajta, amit addig észre sem vettem. Az ajtó ekkor zörögve kibújt a helyéről, és bezárult, maga mögött hagyva az éjszaka sötétjét.

- Ennyi a trükk? – Kérdeztem majdhogynem nevetve. – Na és befelé hogy jön?

- Ha nem bánja, azt most még nem mutatnám meg – válaszolta, aztán elindult a bal oldali nagy terem felé, ahol a bokszok voltak a láncokkal.

- Ezek micsodák?

- Nem érdekes, jöjjön. – A terem végéhez érve, már tudtam, mit fogok látni a következő ajtónyílás után. Az a rész következett, ahol az egyforma, életnagyságú szobrok álltak oroszlános díszekkel teletűzdelt buggyos ujjú ruhájukban.

- Ezekről sem kérdezhetek? – Próbálkoztam. A férfi ismét nemet mondott, így nem faggattam tovább. Legalábbis egyelőre nem.

Amikor ezen is végigértünk, már nem tudtam mi fog következni, mivel a múltkor nem jutottam tovább az európai-arcú szobroknál.

Először egy lefelé lejtő lépcső következett, úgy húsz méteren keresztül. Nem volt széles, sőt, ha kinyújtottam volna a két karom oldalirányba, a tenyerem simán ráfeküdt volna a mészkővel borított falra. A lépcső szélessége pedig megegyezett a falak közti távolsággal.

Leérve egy kissé másabb, díszesebb ajtónyíláshoz értünk, melyen a keret hieroglif írással volt körbefestve. Szinte ordított bennem egy hang, hogy álljak meg, és vegyem alaposabban szemügyre a fordítani-valót, de türtőztetnem kellett magam.