Odabenn a kékes fény ellenére sem lehetett sokat látni. Rideg, hallgatag falak között lépkedtek csendben, minden apró zajra figyelve, amelyből volt bőven ezen a szinte kísérteties helyen.

Corovill még odakinn elővette fegyverét, de remélte, hogy nem kell majd használnia.

Az alagút végén hirtelen kellett megtorpanniuk, nehogy belezuhanjanak abba a hatalmas szakadékba, amely előttük tátongott. Szembe velük már világítás is akadt, két fáklya egy újabb járat két oldalán. Egy kinyúló párkány szélesedett a járat előtt, azonban híd nem vezetett odáig, csak a hatalmas mélység feketéllett alattuk.

- Fura, hogy égnek a fáklyák a túloldalon

–- Én mást kérdeznék – váltott témát Corovill. – Hogyan fogunk átjutni oda?

- Jó kérdés – bólogatott Asthar. Ő is tudni szerette volna. – Talán itt is leszakadt a híd, amely valaha összekötötte a két járatot.

- Meglehet – bólintott Minator mosollyal az arcán. – De az is lehet, hogy ez egy rejtvény, amit nekünk kell megoldanunk. Elvégre nem várhatjátok el, hogy őseink csak úgy az ölünkbe hullajtsák a tudást és az élet fáját. Azt ki kell érdemelni.

- Nagyszerű – morogta Corovill. – Akkor most mit tegyünk? – Mintegy végszóra, az egész barlang megremegett, és rázkódni kezdett. Három klónkatona hullott a mélybe a hirtelen mozgás miatt. A lentről jövő állati morgások felerősödtek. A többiek azonnal hátrálni kezdtek, s a következő pillanatban egy hatalmas, zöldes színű, pikkellyel borított test és egy mennydörgő, füstölgő orrú fej jelent meg előttük a hasadék fölött, eltakarva előlük mindent a túloldalon.

- Sárkány! – Kiáltotta Minator. A teremtmény hangos csattogással csapkodott a levegőben hártyás, kiterjedt denevérszárnyaival, aztán kitátotta száját, hogy a lángoknak utat adhasson hegyes fogai között. – Feküdj! – Mindenki egyszerre hasalt le, hogy a hirtelen felcsapó tűz a fejük felett kússzon el, mint valami lángoló anakonda.

Corovill a földön fekve célzott fegyverével egyenesen az összecsukódó száj belsejébe. Elkésett, és a lövést is elvétette. A sugárfegyver csupán a sárkány kemény bőrét találta el. Az állat felbőgött, és megrázta a fejét, mintha valami csiklandozná az orrát. Dühös, sárga szemeit Corovillra szegezte, mintha tudná ki ez az ember, s mi a szándéka. Aztán a torka újra izzani kezdett, hogy ismét lecsaphasson rájuk, de ezúttal a fejét betolta az alagútba, hogy közelebb férkőzhessen az időközben hátramenetben egyre kijjebb csúszó betolakodókhoz.

Éppen hogy befért a dühös állat feje, s ameddig a nyaka hosszúsága engedte, tolta előre magát rendületlenül, nem törődve a hely szűkös szélességével.

Ismét kitátotta a száját, amennyire tudta, s a lángok ismét felcsaptak. Ezúttal nem mindenki volt olyan szerencsés, hogy a tűz ne érje el. A sárkányhoz legközelebb hasaló katonák felfogták a már lentebb kúszó lángokat. Ruhájuk és hajuk azonnal felgyulladt, s ordítva és kétségbeesetten hemperegtek a földön a fájdalomtól.

Corovill ismét célzott, s ezúttal nem vétette el. Fegyverének sugara egyenesen a teremtmény szájpadlásán landolt, s átlyukasztva lágyabb szöveteit egész az agyáig hatolt. Egy pillanat alatt érte utol a halál, s tehetetlenül csúszott le a feje a járatban a földre. Sárga, dühös szemei lecsukódtak, és nem mozdult többé.

A többiek azonnal felpattantak, hogy segítséget nyújtsanak a négy égő klónkatonának, de már késő volt.