Türelem agybajt terem

Minek is írjak én a türelemről, amikor minden nap totál ki vagyok purcanva a türelmetlenségtől és az idegességtől? Hogyan mondjam el, hogy pattanásig feszülnek már az idegeim, és eszeveszetten száguldozik a vér az agyam tekervényei között lüktető erekben? Hogy felrobbant, kihasít, őrületbe kerget az a dolog, amit hétköznapi életnek hívok? Miért nincs egy nyugodt percem? Vagy ha van – mert akadna, ha csinálnék – állandóan belekontárkodik a másik énem, ott kujtorog a szemem előtt, és üvöltve, harsogva, ordítva figyelmeztet a kötelességeimre. Most is nekiülnék végre megírni egy jó kis történetet a türelemről, hát nem elszáll az ötletecske, mert csengett a telefon? Ó, pedig olyan jó ötlet volt, egészen a beszélgetés feléig még kapaszkodtam bele, csimpaszkodtam rajta, ki is tekeredtem kicsit hogy valami írószert előkotorjak és legalább egy fecnire ráfirkantsam a szavakat, de persze hasztalanul. Sehol egy információhordozó. A véremet meg nem serkentem ki, hogy azzal kaparjam a falra. És a végére már az utolsó foszlány is elszállt, és tessék, most megint itt állok ihlet nélkül, és sirathatom a gondolataim nosztalgikus emlékét. Már önmagában ez is szörnyen idegesítő. ĺgy sosem lesz meg ez a történet, ha folyton közbejön valami. Legyetek szívesek hagyjatok már békén! Koncentrálnom kell! ĺgy, na, most jobb. Hol is tartottam? Ja igen, a türelem. Szóval volt egy ötletem ezzel kapcsolatban, de nem emlékszem, kiugrott, egyszerűen eltűnt. Na nem baj, itt a másik.

Azzal kezdődött, hogy reggelente állandóan sürgettem a kutyát, hogy pisiljen gyorsabban, mert hideg volt kint és nem volt kedvem minden fánál megállni. Gyorsan, gyorsan, aztán vissza, mert sose fogok kijönni a megfázásból. Tyűha, már jó fél oldalt írtam, le kéne menteni, mert ha bekrepál a wördöm akkor eltűnik minden, és akkor agyérgörcsöt kapok! Tehát a kutya nem akart gyorsabban pisilni, és aztán már fel is adtam a küzdelmet, bágyadtan, gépies mozdulatokkal baktattam utána. Aztán itt van a reggeli bevásárlás. Már jó a stratégiám, mert a pénztárgépeknél előre kifigyelem hogy ne álljak olyan sorba ahol öregek, vagy sokgyerekesek vannak, mert az jelentősen lelassítja az egész procedúrát. Most is szemfüles vagyok, de egyvalamit nem láthatok előre: az előttem vásárló modern öltözetű hölgyike bankkártyával fizet. Na ennél már az öregek és gyerekek is jobbak lettek volna! Lassan kúsznak a percek, és érzem hogy egyre jobban megy fel a cukrom. És még végigvárni a kómótos elpakolást! Hát kész őrület, hogy egyesek nincsenek tekintettel másokra. De már beletörődtem, nem dobolok az ujjammal, nem forgatom a szemem. Bezzeg én profi vagyok. Hihetetlen sebességgel pakolom befele az árut, szimultán dolgozunk a kasszásnővel, mire az utolsót áthúzza, a kocsim már megint teli van. Marad csak a fizetés. Énutánam nem kell várnia senkinek.

A villamosmegállóban fogad a következő gyötrelem. A felszállás és a leszállás olyan atlétikai műveleteket igényel, hogy százszor elgondolom: jobb lett volna otthon maradni. És hihetetlen gyorsasággal vágódnak fel előttem, és nyomakodnak az emberek. Most vagy én vagyok belassúlva, vagy a világ gyorsúlt fel. Ide azt a távirányítót, hadd halkítsam le, vagy mittudomén, lehet ki is kapcsolom az egészet! Rájöttem hogy tömegiszonyom van. Leizzadok és elszédülök ha emberek másznak a komfortzónámba. Fel sem szállok a tömött járművekre. Ezen is kitanultam már: csúcsidőn kívül közlekedek. De ez még mind semmi. ĺgy is rengeteg percet és másodpercet veszítek nap mint nap. Belegondoltál valaha hogy mennyi fölösleges időt veszítünk el a közlekedésen? Az alvást meg sem említem, mert azt úgysem lehet kitriblizni. Egszóval a türelem hiánya a legfontosabb dolog ami körül forognak a gondolataim. Hogy mikor volt, s ha volt egyáltalán nekem ilyenem, akkor hová lett, és lesz-e rá esélyem megtalálni. Hogy hová sietek? Hogy mire kell nekem az a  sok elvesztegett perc egy napból? Hogy mitől lennék boldogabb ha előre lennék egy pár perccel? Hát például ideülhetnék egy nyugodt pillanatban hogy megírjak valami értelmes történetet. És például rá tudnék hangolódni, meg tudnám tartani a folyton el-elszökdöső ötleteket. Te jó ég, megint „hát”-al és „és”-el kezdtem a mondatokat! Borzasztóan nehéz lépést tartani a gondolataimmal! Most is volt már egy jó foszlány ami itt derengett egészen közel, a csendességről meg a barátságról, de nem elment az is? Mert jött megint valami öt ímélem, és mind fontosak. Itt villognak a képernyő jobb alsó sarkában. Na én befejeztem, kiszállok, mert telejesen megőrülök. Nem bírom már tovább.