Talgorius Grendar - Már értem!

Gonosz idők voltak.
A Sötétség Lovagjai válogatás nélkül gyilkoltak.
Lemészároltak férfit, nőt, gyermeket.
Szegény feleségem, soha nem ártott senkinek.
És a kislányom, még alig töltötte be az ötödik évét.
Ma is előttem van a kép, egyik pillanatban még hallom kislányom csilingelő vidám kacaját, feleségem kedves lágy hangját, amint a kislányomat szórakoztatja.
A következőben már a rémület sikolyait, lovak patáinak dobogását.
A feleségemből és a kislányomból csak egy marék hamu maradt.
Ezért is töltött el örömmel, amikor Telginor összegyűjtött minket és közölte velünk, a Sötétség Lovagjainak egyikét megyünk megtámadni.
Telginor pontosan tudta hol és mikor kell támadnunk.
Előre látta a jövőt, a bekövetkezendő eseményeket.
Velünk csak annyit közölt mindezekből, amennyit szükségesnek látott.
A férfi egyedül volt. Lassan haladt az úton, amikor felbukkantunk minden irányból, a közvetlen közelében.

Jól megkoreografált támadás volt. Látszott, nem tud sokáig ellenállni.
Többen is voltak közülünk, akiknek személyes okuk is volt leszámolni a Sötétség Lovagjaival.
A lova hamarosan elpusztult, én a feleségemre gondoltam, és a gyermekemre. Igyekeztem a lova után küldeni.
Egyre fáradt, majd az egyik támadás során elvesztette eszméletét.
Telginor leállította a támadást.
Bármennyire is tiszteltük az öreg varázslót, nem volt könnyű megállni, hogy el ne pusztítsuk a földön fekvő szörnyeteget.
Nem igazán értettük Telginor indítékait.
Miután eltávoztunk, még elhatároztam, lesz, ami lesz, visszamegyek és megölöm a sötét varázslót. Megbosszulom szeretteim halálát.
Ahogy felbukkantam észrevettem, egy sötétzöld palástba öltözött varázsló hajolt a Sötétség Lovagja fölé.
Egyből felismertem. Zingdrlán volt az.
Nem mertem szembeszállni vele.
Tudtam, hogy a Fény mesterének, Balgdironnak volt a tanítványa.
Figyeltem amint lehajol a földön fekvőhöz, arca mérhetetlen szeretetet, és felfoghatatlan ősi bölcsességet sugárzott.
Minden erejét összeszedve vállára vette a férfit, és elindult vele.
Egy ideig még néztem távolodó lépteit.
Majd mivel nem volt miért maradnom, én is hazatértem.
Sokáig nem tudtam megbocsátani magamnak, hogy nem tettem meg, amit elhatároztam. Úgy éreztem, cserbenhagytam a családomat.
Évek múltán, éppen Gordmor városba tartottunk egyetlen öcsémmel.
Már csak ő maradt nekem.
Egy erdő mellett haladtunk el.
Az úton felbukkant velünk szemben egy lovas, éjfekete lovon, fekete palástban. A Sötétség lovagjai közül való volt.
Megállt az öcsém előtt, felemelt pálcával, készen arra, hogy egy szempillantás alatt iszonyatos pusztulásba taszítsa.
Ám mielőtt még kimondhatta volna a halált hozó szavakat, az erdőből egy tűzvörös palástot viselő varázsló vágtatott elő egyenesen az öcsém elé.
Felemelt kezét kinyújtotta a feketemágus ellen.
A pálca lángralobbant a mágus kezében, s a Sötétség Lovagja holtan fordult le a lováról.
Hálatelt szívvel fordultam öcsém megmentője felé.
Tekintetében szeretet és bánat csillogott. Egyből felismertem.
Ő volt az, Akit megtámadtunk, akit életben hagytam, bár igazán nem rajtam múlt.
Már örültem, hogy akkor nem öltem meg.
Láttam rajta, ő is felismert. Szemeiből egy kérdést olvastam ki.
Miért?
Nem tudtam volna választ adni neki, hiszen még a kérdéssel sem voltam tisztában.
Mit, miért?
Miért támadtuk meg, vagy miért hagytuk életben.
Őszintén egyikre sem tudtam volna teljes választ adni.
Az öcsém még mindig reszketett a félelemtől.
A férfi megszólította.
- Nem kell már félned, Nem fenyeget semmi veszély.
A kezeiből ősi fény sugárzott, végigsimította öcsém körül a levegőt.
Megdöbbentem, ilyent még nem láttam eddig.
Egy pillanat alatt kisimultak öcsém rémülettől eltorzult vonásai.
Mély nyugalom, békesség, járta át.
Köszönetet akartam mondani, öcsém megmentéséért.
Ám a férfi, a Fény harcosa, már távol járt.
Már csak messziről látszott szürke lova, vörös palástja.
Csak álltam ott, gondolataimba mélyedve.
Ekkor vált számomra világossá minden.
Felismertem a választ a férfi ki nem mondott kérdésére.
Miért?
Már értem!