Talgorius Grendar -  Az elveszett kedves.

Gyönyörű tavasz volt.
A fák rügyeztek, a fű zöldellt, a rétek virágoztak, a madarak vígan daloltak.
Még semmi nem utalt az elkövetkezendőkre.
Silarion az erdő széli tisztáson heverészett kedvesével Dergnius-sal.
Dergnius igazán jó varázsló családból származott.
Apja a helyi mágustanács vezetője volt.
Dergnius is hamarosan kitűnt képességeivel hasonló korú társai közül.
Silarion mégsem ezért szeretett bele.
A férfi kedves személyisége, becsületes jelleme, tiszta mély szeretetről árulkodó tekintete, egyből megragadta a lány szívét.
Hamarosan kiderült Dergnius is hasonló érzelmeket táplál a fiatal szépség iránt.
Azóta évek teltek el, mégis ahogy ott feküdtek egymás mellett ezen a szépnek induló tavaszi napon, szinte vibrált körülöttük a levegő a szívüket átjáró őszinte szerelem izzásától.
- Drágám, milyen csodálatos a természet. Gyönyörködött a tájban Silarion.
Már vagy ezerszer látta, mégis a tavasz és a szerelem úgy tűnt még szebbé tett mindent.
- Számomra semmi nem lehet szebb nálad.
Még a szépség szimbólumaként emlegetett Dirlián kertjei sem.
A lány tudta, kedvesének minden szava igazi mély szeretetéből fakad.
- Hogy mennek a dolgok a tanácsban? Kérdezte a férfit.
- Bár nem vagyok elragadtatva attól, hogy némelyek úgy tartják, előmenetelemet apám közbenjárásának köszönhetem, mégis örülök hogy ilyen jól alakul a sorsom. Hamarosan összeköltözhetünk, végre.
Én tudom, hogy megérdemled mindazt, amit elértél, sőt még ennél többet is.
Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettelek.
Tekintetük egymásba fonódott. Arcuk egyre közelebb ért egymáshoz, míg végül ajkuk forró, szenvedélyes csókban forrt össze.
Hirtelen az idilli pillanatot különös hang törte meg.
A levegőben ősi mágikus rúnával írott betűk izzottak fel.
- Ne haragudj, most el kell mennem. Kérlelte a lányt Dergnius.
Amint tehetem, rohanok vissza ide hozzád.
- Szeretlek. Felelte Silarion. Hogyan is haragudhatnék rád.
Őszinte töretlen szerelemmel várok rád, míg visszatérsz.
Mint hajnalban mikor a nap sugarai bearanyozzák a búzamezőket, úgy aranyozza be majd, szívemet a te visszatérted.
A fiatalember még búcsúzóul egy lágy csókot lehelt szerelme ajkára.
Rövid ideig még ott ált a lány előtt, majd egy pillanat alatt tovatűnt.
Kedvesének távozása után, Silarion felidézte magában a régi emlékeket.
Az első találkozást, amikor megismerkedtek.
A lány éppen egy varázsképesség nélküli családnál vendégeskedett, akik mit sem tudtak varázsló származásáról.
Amint a pályaudvarra igyekezett, hogy haza térjen, észrevette a férfit.
Úgy tűnt vár valakire.
Ahogy meglátta, egyből érezte, még ha nem is értette, sorsuk összefonódott.
Dergnius később elmesélte, maga sem volt tisztában vele, mi vezette akkor, oda, arra a helyre.
Valahol legbelül tudta, ott kell lennie.
Napok teltek el anélkül, hogy látták volna egymást.
Ám mindkettőjük szívében, ott égett a vágy, újra megtalálni a másikat.
Hamarosan lehetőség is nyílt erre.
Egy parkban látták meg egymást ismét, nem messze a lány lakásától.
Hosszú percekig egyikük sem szólt semmit, ám az egymásba fonódó tekintetük szerelmes pillantásaik ékesebben beszéltek minden szónál.
Dergnius szólalt meg először, lágy szerelmes szavai azon nyomban rabulejtették a lány szívét.
Ezekután mindennap találkoztak.
Egyik napon Dergnius egy gyönyörű vörös hajú nő társaságában jelent meg.
Silarion egyből megérezte, a hölgy nem lehet más, mint Dergnius édesanyja.
Eme megérzést az anya és fia közti szembetűnő hasonlóság is megerősítette.
Silarlion és Liandris azonnal megkedvelték egymást.
A szerelmemnek volt kitől örökölnie kedvességét, őszinte tisztaságát, állapította meg a lány már az első pillanatban.
Dergnius hamarosan elérkezettnek látta az időt, hogy kedvesét bemutassa apjának is.
Silariont már a gondolat is páni rémülettel töltötte el.
Mi lesz, ha a családfő nem fogja őt megfelelő partinak találni a fia számára.
Nem akarta elveszteni az egyetlent, élete nagy szerelmét.
Anya és fia hiába bátorítgatták, rámutatva félelme hiábavalóságára, nem sikerült elűzniük rettegését.
Még akkor is reszketett, amikor belépett a kedvese családjának házába.
Amint szembetalálta magát Dergnius apjával, minden félelme egy csapásra semmivé lett. A férfi éppolyan kedves volt, mint a neje és a fia.
Biztosította a lányt arról, hogy véleménye szerint a fia nem is választhatott volna jobban.
Számára a vagyonnál, az anyagi gazdagságnál többet ért a lány lelki tisztasága, gazdagsága.
Ezekután Silarion többször is megfordult Dergniusék házában.
A fiatalember szülei szinte már családtagnak tekintették.
Szerették volna, ha odaköltözik hozzájuk.
Dergnius, bár szerette szüleit, önálló életre vágyott.
Már nagyon várták a pillanatot mikor végre saját házukba költözhetnek, végleg összekötve életük fonalát.
A gondolataiba mélyedt lányt, a falevelek zörgése zavarta meg.
- Valaki jön. Biztosan Dergnius érkezett vissza. Repesett szíve az örömtől.
Az újonnan érkező megállt Silarion előtt.
Nem a kedvese volt az.

Egy feketébe öltözött varázsló állt előtte.

- Ismerlek. Szólította meg a lány a mágust.

Draklon vagy, Zanglar fia.
Halott név ez, mint ahogy halottak azok is, akik ismertek ezen a néven. Akik tudták ki voltam azelőtt.
Már csak te maradtál. Felelte a Gonoszság Ura.
Silarion nem könyörgött kegyelemért.
Ideje sem volt rá.
Egy pillanat alatt iszonyú fájdalom hasított belé, majd vége volt mindennek.
Holtan esett össze.
A mágus, ahogy jött, úgy el is ment.
Épphogy a Sötétség Gyermeke eltávozott, megérkezett Dergnius
Ott állt kedvese holtteste felett.
Szemeiből lehulló könnycseppek, mint megannyi gyémánt csillogtak a ragyogó nap fényében.