Az "Az elveszett kedves" folytatása!

Már két év telt el, és még mindig, újra és újra az a szörnyű nap töltötte ki gondolatait.
Esténként félelemmel telt szívvel feküdt le, reggelente az aznapi rémálmok után verejtékben
úszva ébredt fel.
Ám ezúttal történt valami, ami mindent megváltoztatott.
Egy különös férfi érkezett a városba.
Egy varázsló, aki körül vibrált, szinte izzott a levegő.
Az emberek körülállták a jövevényt.
Dergnius csak egy pillantást vetett az ablakon át, az utcán összegyűlt sokadalomra, majd
ismét befelé fordult, magányába, szíve egyre elviselhetetlenebbé váló fájdalmába
Az idegen felemelte botját, hirtelen csend támadt.
A tömeg, érdeklődéssel figyelt… vártak.
Hirtelen, anélkül, hogy egyetlen szót szólt volna, az emberek mintegy belső parancsnak
engedelmeskedve utat nyitottak neki.
Egyenesen Dergnius házához ment, az ajtó kezének egyetlen intésére feltárult.
- Látom mély gyászodat, őszinte fájdalmadat. Mondta
- Ám látom azt is, hogy gyászod napjai véget érnek.
- Szóval én is meghalok? Kérdezte Dergnius.
Azért jöttél talán, hogy megölj engem, megszabadítva mindattól a kíntól, amit már két éve
mindennap át kell, hogy éljek.
Azóta mióta elvesztettem azt, aki a legdrágább volt nekem.
- Nagyon szerethetted őt.
- Lelkem teljes odaadásával. Szívem teljes melegével.
Mosolya olyan volt nekem, mint a tavaszi napsütés.
Egyetlen pillantására, a legsivárabb, legkopárabb napokon is virágba borult a lelkem.
- Akkor még nincs elveszve minden. Vigasztalta az idegen.
- Nem azért jöttem, hogy megöljelek. Más dolgok vezéreltek erre a tájra.
Ám megláttalak, és egyből tudtam, hogy ide kell jönnöm, ebbe a házba.
- De miért, ha nem veszed el életemet, ha nem vetsz itt és most véget szenvedéseimnek.
Hiszen vissza úgysem adhatod őt nekem.
Örökre elveszítettem.
- Nem. Nem örökre.
Ha tényleg úgy, olyan mélyen és őszintén szeretted, ahogyan mondtad, akkor nem örökre
veszítetted el.
Akkor még van remény a számodra, hogy viszontláthasd őt.
- Én láttalak téged, amint a szívedet mardosó gyötrelem, szertefoszlik.
Láttam, amint karjaidban tartod a lányt.
- De hiszen ez lehetetlen! Kiáltott fel Dergnius.
- Igazad van. Felelte az idegen.
Általában lehetetlen, de nem ebben az esetben, amikor ilyen őszinte, mély az iránta érzett
szerelmed.
- Adnál egy kis vizet?
- Természetesen. Felelte Dergnius.
A férfi egy üvegcsét húzott elő a kabátjából, megtöltötte a Dergniustól kapott vízzel, majd az asztalra helyezve fölé tartotta a kezeit.
Két kezéből, kellemes lágy fény áradt, átjárta az üvegcsét, a vizet.
Tessék, ezt idd majd meg este, nyújtotta a fiatalember felé az üveget.
Ez majd megnyugtat, segít átjutni.
- Átjutni?
Hova?
Oda, ahova kell, az álmaid világába.
A többi már csak rajtad múlik.
Ha már ott leszel, biztos vagyok benne, hogy tudni fogod, mit kell tenned.
Dergnius tudta, érezte, a férfi igazat beszél, kezdett szívében újra nyiladozni a remény.
- De nem tudnál, még segíteni? Tanácsot adni mit tegyek odaát?
- Nem. Ez a te utad, ezt magadnak kell végigjárnod, ám én hiszem, hogy sikerrel fogsz járni.
Most mennem kell, de még látjuk egymást.
Ezzel az idegen kilépett az ajtón, majd egy szempillantás alatt tovatűnt.
Dergnius csak ált ott, a szoba közepén, az események okozta meglepetéstől, szoborrá
dermedten. Hosszú percekbe telt, míg meg tudott mozdulni.
A nap hátralevő részében a történteken gondolkodott.
Felidézte magában az idegen szavait.
Ahogy leszállt az est és csillagpalástba öltözött az égbolt, Dergnius felvette az asztalról az
üvegcsét és egyhajtásra kiitta.
Bensejét melegség, békesség járta át, szemeire álom nehezedett, lefeküdt az ágyra és már
aludt is.
Amint kinyitotta szemeit, észrevette, hogy egy virágokkal borított erdőszéli tisztáson áll.
A tisztás arra a helyre emlékeztette, ahol utoljára látta élve Silariont, ahol rátalált kedvese
holttestére.
Már többször álmodott arról a helyről, arról a napról, arról a borzalomról szinte minden nap.
Ám ez most más volt.
A hely nem töltötte el félelemmel, rettegéssel, rossz érzésekkel, és a kedvesének holtteste sem volt sehol.
- Ez nem az a hely, ahol megtalálom őt. Gondolta. Tovább kell mennem.
Körültekintett. A tisztás melletti erdőben, a hold ezüstös fénye egy keskeny ösvényt világított meg.
Dergnius tudta, erre kell továbbmennie.
Az út keresztülvezetett az erdőn.
Csend volt, csak a falevelek susogtak, ahogy a lágy fuvallat végigsimított rajtuk.
Az erdőből kiérve egy zöldellő mezőre érkezett, távolabb sziklák látszottak, a mezőn
keresztül egy patakocska csordogált.
A sziklák felé indult, továbbra is a belső vezetésre bízva magát.
Bízott az idegen beszédében, de még inkább Silarion iránt érzett szerelmében.
Amint haladt a sziklák felé, a patak egyre inkább kiszélesedett, Folyóvá terebélyesedett, majd egy tengerbe ömlött.
A sziklák közt egy kis öbölben, egy lányt látott a homokban heverni.
Egyből felismerte. Silarion volt az, éppolyan szép volt, mint mielőtt meghalt.
Dergnius fölé hajolt.
A lány szépen egyenletesen lélegzett. Aludt.
Óvatosan a karjaiba vette, vigyázva, hogy fel ne ébressze.
Abban biztos volt, hogy arra nem mehet vissza amerről jött.
Más utat kell találnia, de merre?
A sziklák felé, vagy át a tengeren?
Ahogy ezen elmélkedett, észrevett egy fénnyílást a távolban messze a tenger fölött.
A parttól a fénnyílásig egy vékony, keskeny fényhíd vezetett.
Hirtelen megértette, ez az ő útja.
Tekintetét elfordította a fényhídról és a karjaiban nyugvó szerelmére nézett.
Szívét felülmúlhatatlan békesség és mindent átható szeretet járta át.
Észre sem vette mikor lépett rá a fényhídra. Lába szinte nem is érintette, fölötte suhant.
Ahogy áthaladtak a fénnyíláson, átlépett az álom világából az ébredésbe.
Amint felébredt pillantása a mellette fekvő lányra esett. Szívét boldogság járta át.
Lehelet könnyű csókkal ébresztette szerelmét.
Silarion értetlenül nézett körül.
- de hiszen én meghaltam. Még ma is látom azt az iszonyú tekintetet.
Érzem a hideget, ahogyan átjár, majd elborított a sötétség.
Hogy lehet, hogy mégis élek, mégis itt vagyok? Hogyan lehetséges, hogy ismét láthatom
kedves arcodat, szerető mosolyodat?
- Tiszta szívemből szeretlek. Felelte Dergnius.
- A szerelemem hozott vissza téged, az álmok hídján.