Talgorius Grendar - A Sötétség Lovagjai

Szép napsütéses reggelre ébredtem.
Legalábbis így tűnt. Már rég nem voltak szép reggelek, sem szép napjaink.
Több falu felperzselve. A városok kifosztva, lerombolva.
Még fiatal mágus voltam. Egy kis falucskában éltünk. Szüleim tanítgattak a mágia tudományára.
Átadták mindazt a tudást, amelynek birtokában voltak.
Ami igazán nem volt soknak mondható.
Ezekután, magam igyekeztem minél többre rájönni, illetve ellesni más varázstudók technikáit, ismereteit.
Már korán felismertem a düh, a gyűlölet erejét. Egy falumbeli fellökött.

Ma már tisztán látom nem volt szándékos, ám akkor nem tudtam racionálisan felmérni a helyzetet.

Utat engedtem az indulataimnak. Kinyújtottam kezemet a férfi felé, egy pontra fókuszálva a mágikus energiákat.
Mint amikor a szél felkap egy tollpihét, és könnyedén repíti tova, úgy szállt el messze a láthatáron túl.
És ez csak a kezdet volt. Amint egyre inkább átadtam magam az indulataimnak, úgy öntötte el bensőmet a harag, a pusztító sötétség.
Egyre több idegen bukkant fel a falunkban. Ki a sötét mágusok elől menekült, ki csak átutazóban volt, harcra készen a világot fenyegető gonosz ellen.
Hallgattam, figyeltem. Csak úgy faltam minden szót. A hírek lenyűgöztek.

Az idegenek beszéltek egy csapat feketemágusról. Egy elitalakulatról, a Sötétség Lovagjairól.
Vágytam őket megismerni. Közéjük kívántam tartozni.
Minden gondolatom azt kiáltotta: - Igen! Én közülük való vagyok! Egy vagyok velük! Egy indulat, egy szív, egy lélek.
És eljött az a reggel. Már csak azért is szépnek tűnt, mert híreket kaptam egy átutazó által, miszerint a Sötétség Lovagjai a falunk felé tartanak.
Bementem apámhoz és közöltem vele elhatározásom. Csatlakozni fogok a Lovagokhoz amint a faluba érnek. (Az fel sem merült bennem hogy esetleg visszautasíthatnak vagy akár, meg is ölhetnek.)
- Térj észhez fiam. Kérlelt apám, majd miután látta, hogy hajthatatlan vagyok, könnyekkel a szemében lekevert egy nagy pofont, gondolván hátha így észheztérek.
A pofon csak mégjobban megerősített döntésemben. Elmémet elborította a gyűlölet gyilkos hulláma.
- Ha megérkeznek, remélem, porig rombolják ezt a koszfészket, és te leszel az első, akit megölnek.
Kiáltottam apám felé.
Apám csak állt ott. Arcán könnycseppek csorogtak, szemében döbbenet, bánat, és szeretet különleges egyvelege csillogott.
Már régen megbántam ezerszer is ezt a pillanatot. Ezt a gonosz kijelentésemet.
Ha visszafordíthatnám az időt, életemet adnám apámért. Ám már késő.
Kifordultam a szobából. Hátat fordítottam apámnak, anyámnak, hátat fordítottam szeretetüknek, irántam érzett aggodalmuknak. Tejesen átadva magam a bensőmben dúló gonosz érzéseknek, indulatoknak.
Ahogy kifutottam abból a házból, amit addig az otthonomnak nevezhettem, eldöntöttem lezártam eddigi életemet.
Ők többé nem az én népem. Ez a falucska többé nem az én falum.
Csak egy volt számomra a pusztulásra ítélt falvak közül, mely még pillanatnyilag köztem és terveim között állt.
Egy óra multán kiáltások jajgatások hangja jutott a fülembe. A falucska északi része felől menekülő emberek rohantak, nyomukban hatalmas éjfekete lovakon, fekete palástban, a Sötétség Lovagjai vágtattak.

Amerre elhaladtak, megégett hullák, rémülettől eltorzult arcú tetemek hevertek.
A csapat élén egy fekete hajú, izzó tekintetű mágus haladt. Már megjelenése is rémületet keltett ellenségeiben. Sugárzott belőle a hatalom, a sötétség mindent átható jeges fuvallata.
Senki nem tudott ellenállni neki.
Éppen két támadójával küzdött, amikor szemem sarkából megpillantottam egy harmadikat.
Biztos voltam benne, ő is megérezte a veszélyt, és képes lett volna egyedül is elhárítani.
Mégis úgy véltem, itt az ideje közbelépni. Megmutatni mire is vagyok képes.
Kinyújtott kézzel, lobogó hajjal álltam ott a falucska utcáján. A következő pillanatban, csontokig, velőkig hatoló borzalmas ordítás hallatszott, majd néma csend.
Ekkor vettem észre…
Az apám volt az. Valami iszonyatos erő szaggatta darabokra.
Magam is meglepődtem a történteken, nem is gondoltam volna, hogy a sötét indulatok ilyen erőt adnak, hogy képes lehetek ilyen borzalmas pusztításra.
A sötét varázsló rámnézett. Társai is körém gyülekeztek. Várták vezetőjük döntését a sorsom felől, készen arra is, hogy elpusztítsanak, ha ő így határoz.
- Ki vagy? Tudakolta.
A nevem Zaguldron feleltem.
Sötét jeges pillantása lelkemig hatolt.
- Készen állsz, hogy csatlakozz hozzánk? Kérdezte.
Nincs más vágyam azóta, hogy az első híreket meghallottam a nagyszerű tetteik felől. Válaszoltam.
Elővezettek egy lovat. Vállamra borítottak egy fekete palástot.
Útnak indultunk. A lovaglás nem okozott gondot, a falumban is voltak lovak, elég jó lovasnak számítottam.
Az egyik sötét lovag mellém léptetett.
- Nem kis dolog az, ami veled történt. Mondta. – A Sötétség Gyermeke nem szokott ilyen fiatalokat befogadni a csapatba. Általában elpusztítja őket. Nagy hatást gyakorolt rá, amit ott a faluban véghezvittél.
Így tudtam meg a gonoszság urának, akkori mesteremnek nevét.
Ezekután hosszú éveket töltöttem a Sötétség lovagjaként. A gonoszok közt is kimagaslottak cselekedeteim, melyeket elmesélni is maga a tömény iszonyat.
Egyik küzdelem után melyben társaimmal vettem részt, egyedül folytattam utamat.
Hirtelen mintha a semmiből jöttek volna elő mindenfelől ellenség rontott rám.
Megölték a lovamat, magam is csak alig éltem már.
Elvesztettem az eszméletemet. Mindmáig nem értem, miért nem öltek meg? Miért nem fejezték be, amit elkezdtek.
Amikor magamhoz tértem már nem az úton hevertem. Egy kis szobácskában voltam.
Egy férfi hajolt fölém. Ezt az arcot már láttam. Éppen egy falut pusztítottunk el. Ő is ott volt.
Bátran harcolt ellenünk. Csak akkor adta fel, és távozott el, amikor már látta, hogy nincs kiút.
Vagy a falucska pusztul el, vagy ő is a faluval együtt.
Ezt az arcot soha nem tudom elfelejteni. A szeme mélyen gyökerező szeretetet sugárzott.
Ilyen őszinte mély szeretetet eddig talán csak szüleim arcán láttam.
Nem értettem.
Nem értettem miért vitt el magához, miért ápolt olyan odaadóan, azokután amiket tettem, amely cselekedeteimet saját szemével is láthatott.
Első gondolatom az volt, megölöm. Mégsem tudtam megtenni, valami visszatartott.
Sokáig küzdött a bennem rejlő sötétség ellen.
Én ameddig tudtam ellenálltam, végül mégis az ősi Fény ereje győzött.
Átáradt rajtam átmosta testemet, lelkemet, egész valómat.
Ezután már kész voltam elfogadni mindazon igazságokat, melyeket Zingdrlán tárt fel előttem.
Elmondta, hogy mestere rábízta az ősi Fénymágia bölcsességét, és bennem méltó tanítványra lelt.
Mint hűsítő folyóvizet, ittam minden szavát.
Ahogy egyre előbbre haladtam tanulmányaimban, úgy ébredtem rá mindarra a sok szörnyűségre, amit elkövettem. Ezer élet sem lenne elég, hogy mindezt jóvátegyem.

Szeretet öntötte el szívemet, a szüleim iránt, Szülőfalum lakói iránt, mesterem iránt, és mindazok iránt is, akiket mégcsak nem is ismertem, mégis kész voltam akár az életemet is feláldozni értük.
Felismertem hogy a világnak csak akkor van esélye, ha hozzám hasonlóan, más Sötét Lovagok is kiszabadulnak sötét indulataik fogságából, és csatlakoznak a gonoszság elleni harchoz.
Ez az én küldetésem volt. Más ezt nem tudta volna véghezvinni. Még nekem is veszélyes volt.
Akár meg is ölhettek volna, ám ez a lehetőség sem tarthatott vissza. Meg kellett tennem,
Mégha tudtam is, hogy még a mesterem sem igazán érti, miért is teszem.
A Sötét Lovagoknak így, vagy úgy, végük kellett legyen.