Stella May : Hívatlan látogató



Három ember.
Három történet.
Három hely.
Ugyanabban az időben. 
A Hívatlan Látogatók ideje ez.



Észak-magyarországi kis falucska, Ódon utca 14.



Kellemes, meleg nyári délután. Olga néni nagy gonddal masszírozza fájós lábát, hátha sikerül ezzel némileg enyhíteni a kínjain.
- Jaj Béla, halkítsd már le azt az átkozott tévét! - veti oda az öregnek, de az ügyet sem vet rá, vigyorog tovább a fotelban,valami régi Kabos-filmet néz. Szinte teljesen süket már szegény.
Olga néni megunja, feltápászkodik, közben nagyokat szisszen ahogy ránehezedik lüktető végtagjára. Kisántikál a teraszra, otthagyva idős párját, aki jókat derül a régi nagy mulattatón.
Letelepszik egy fonott karosszékbe, körbepásztáz tekintetével a hátsó kerten. Minden csupa virág. Kékek, sárgák, pirosak, csak úgy lüktet a sok szín ebben a jó időben. Lehunyja a szemét. A csodás növények ontják magukból édes illatukat, felidézve régi nyarakat, fiatalságot, bolondságot.
Hirtelen sietős léptek zaja üti meg a fülét, s ahogy felpillant, egy férfit lát felszaladni a lépcsőn a teraszra. Nem állt meg, fel-alá járkált, mint akinek mindig mehetnéke van, haladnia kell. Nem lehetett megállapítani hány éves, olyan kortalannak tűnt az arca.
- Jó napot! - köszönt csodálkozva Olga néni.
- Jó napot - viszonozta az idegen, majd leszaladt a lépcsőn, aztán vissza fel.
- Kit keres, segíthetek?
- Nem, köszönöm, nem állhatok meg.
- Hát jó...járkáljon akkor. Ki maga?
- Az IDŐ vagyok.
- Az IDŐ...nahát.
A férfi továbbra is szaladgált, le a lépcsőn, körbe a kertben a virágok közt, majd ismét vissza a teraszra.
- Álljon meg mégis egy kicsit, beszélgessünk.
- Nem lehet. Mindig rohanok.
- Na, azért néhány perce csak van. Üljön ide mellém.
Az idegen meglepődve bámult az asszonyra. Még soha senki nem kínálta hellyel. Lelassultak a léptei, párszor még ide-oda fordult, majd leült a másik karosszékbe. Jólesett neki megpihenni.
Nézték a színpompás virágokat, s mintha az egész világ is egyre lassabban élt volna, néhány másodperc múlva szinte megállt. Mindent jól meg lehetett figyelni, a pillangók megtartották a kecses mozdulat pillanatát, ahogyan a növények fölé hajoltak. Szinte látni lehetett minden apró kis mintát a papírvékony szárnyacskákon.
Olga néninek eszébe jutottak a fiai, Tamás és Péter, mikor még Tomika és Petike voltak és lepkehálóval rohangáltak naphosszat ugyanebben a kertben. Nem is volt olyan rég. Aztán mikor a barátnőiket hozták ide, s éjszakákon keresztül suttogtak nekik a csillagos ég alatt a függőágyban. Mintha tegnap lett volna. Manapság már a kis Luca totyorog a színes kavalkádban, s módszeresen tépkedi le a legszebb virágfejeket, hogy a nagymami tegye vázába. Mintha egy csintalan kis tündér incselkedne Természetanyóval.
Az idegenre nézett. Az még mindig áhítattal figyelte a megbénult tájat, majd mint aki álomból ébred, pislogni kezdett. Felpattant.
- Viszlát - mondta vidáman és elfutott.
- Viszlát - felelte halkan Olga néni és az elszálló pillangókat nézve, szomorúan vette tudomásul hogy elrohant az IDŐ.



Dél-Dunántúl, zsúfolt lakótelep



Zsuzsa reszkető lábakkal ballagott a lifthez. Már 10 éve nem járt ebben a házban, most sem akart eljönni, de muszáj volt. Az apja meghalt, a lakást el kell adni. Menni kell, nem fordulhat vissza, a vevők hamarosan itt lesznek. 
A gyomra összeszorult, a torkában mintha gombóc akadt volna meg, mikor elindult az ötödikre. Próbált mélyeket lélegezni. Amikor a szerkezet kattanva megállt a kívánt emeleten, kicsit összerándult. Nagy levegőt vett és kilépett. Olyanokra gondolt hogy milyen szép az idő, meg hogy de jó lesz Krisztikével játszani, miután elhozta őt az oviból.
Előkereste a kulcsot és reszkető kézzel illesztette a zárba, aztán belökte az ajtót. A lakás semmit sem változott. Mocskos, sötét és ódon. Vagyis ő mindig ilyennek látta.
Egyszercsak lábdobogást hall, s beront egy koszos, büdös, ápolatlan ember vigyorogva. Bár azt, ami az arcára kiült, inkább vicsorgásnak lehetne nevezni.
- Milyen érzés megint itt lenni he? - vinnyogja az ocsmányság.
- Undorító - mondta Zsuzsa, mind a helyre, mind az előtte álló förtelemre célozva.
- Emlékszel a konyhára? A nagy késre?
- Igen...
- Menjünk tovább, itt a nagyszoba. Érzed a piás apád leheletét? Hallod ahogy ordít?
- Érzem!!! Hallom!!! Ki az isten maga???
- A Szörnyű Emlékeid vagyok!
Megfogta a lány kezét és húzni kezdte, de ő nem akart menni. Vagy inkább nem tudott. Mintha földbe gyökerezett volna a lába. De a bűzlő idegen csak húzta, s lassan kitárult egy kis helység ajtaja. Zsuzsa szíve a torkában dobogott, erős hányingere lett.
- Itt történt igaz? Ez volt a szobád mi? Az anyád akkor már egy éve nem élt, a buszsofőrnek talán még ma is lelkiismeretfurdalása van, aki elé kivetette magát. Ide jött be az apád azon az éjjelen ugye? Hallod a csoszogását? Érzed a kérges kezét a bőrödön, a nyálas száját a szádon? Érzed a szorítását?? A testének fojtogató súlyát?! Hallod ahogy nyög??!!
A lány térdre rogyott és zokogni kezdett.
- Takarodj te rohadék!! Menj a francba!! Soha többé nem akarlak látni!!! - üvöltötte.
A lény nyöszörögni kezdett, vonaglott egyet. Dühösen nézett Zsuzsára.
- Jó, most elmegyek, de még találkozunk kedvesem!
Lassan távolodott, majd kihátrált a lakásból, otthagyva a megkeseredett lányt és az orrfacsaró bűzt, mely a nyomában járt.



Budapest, egy óbudai kávézó



- Egy konyakot és egy feketét kéremszépen - adta le rendelését Lajos bácsi a kedves pincérnőnek. Bár már kérnie sem kellett volna, régi ismerős volt ebben a kávézóban, 25 éve minden áldott nap ide járt. De ő régivágású volt, szerette megadni a módját mindennek, s ezt a személyzet is tudta, ezért nap mint nap így fogadták: - Jó napot uram! Mit hozhatok?
6 hónappal ezelőtt még másképp hangzott a köszönés. Jó napot hölgyem és uram. Hiszen mindig együtt jöttek Erzsikével, az ő drága feleségével és Erzsike krémest evett és tejeskávét ivott, Lajos bácsi pedig konyakot és feketét rendelt szokás szerint. A nap fénypontja volt mikor ide jöttek, úgy készültek rá, mintha randevújuk lenne.
Az asszonyka felvette szürke kiskosztümjét, a hozzá illő kalappal és retiküllel. Az öreg inget vett és fölé mellényt, az ő fejére is kalap került, majd megfogta a díszes, kőrisfából faragott sétapálcáját és csak annyit mondott kedvesen: - Akkor hát induljunk Erzsikém. 
Végigsétáltak a kis utcácskákon lassan, egymásba karolva, a régi szép időkről elmélkedve, mintha valami századelőn készült képeslapról léptek volna le. Felidézték közös életük minden pillanatát, el-elmosolyodva, merengőn. Aztán beültek a kávézóba, s folytatták. Szerették őket ott is, ha kicsit késtek, mert megállította őket valami csodás látvány, a pincérnők már aggódva pillantgattak ki a hatalmas ablakokon, vajon hol maradnak eddig.
Ma már csak Lajos bácsi jár ide, Erzsikét 6 hónappal ezelőtt magához szólította az Úr. Lajos bácsi nem késik, órát lehet igazítani hozzá, pontosan 4 órakor érkezik. Egy perccel sem korábban, vagy később. Már nem áll meg nézelődni.
Most is ott ül,s az óráját figyeli, mintha várna valakit. Hamarosan meg is érkezik a Hölgy.
A Hölgy, aki már egy hete minden nap az asztalához ül. Fekete csipkeruhában, kalapban, az arca előtt fekete fátyol. Nem rendel, nem szól, csak ül. Ha az öreg kinéz az ablakon, ő is. Ha lehajtja a fejét, ő is. Ha sóhajt, belőle is kiszakad egy.
Lajos bácsi először nem értette mit akar a Hölgy, de nem merte megszólítani. Annyira hasonlított Erzsikére fiatal korában és neki úgy fájt látnia. De nem küldte el és nem kérdezett. Ám mivel ez a jelenet már egy hete ismétlődött, úgy döntött ma végre veszi a bátorságot és megismerkedik vele.
- Elnézést hölgyem, bocsásson meg hogy zavarom, látom elgondolkozott, de szeretnék kérdezni valamit ha szabad.
A fátyol felé fordult és úgy tűnt vár.
- Khm...megmondaná miért ül minden nap az asztalomhoz?
- Hogy ne legyen egyedül.
- Értem. Ez nagyon kedves öntől. Én Áts Lajos vagyok tisztelettel. Megkérdezhetem a becses nevét?
- Hogyne. A Magány vagyok.
Az öreg sóhajt egyet, a Magány szintúgy. Nem szólnak többet.
5 órakor Lajos bácsi feláll, fizet, felteszi a kalapját, amit kifelé menet kicsit megemel elköszönésképp és hazaindul, karját nyújtva a fekete fátylas Hölgynek.