Mikor végre visszatértem a “normális”, hétköznapi világba, mindennapi gondjaim támadtak, mint például az adósságok kifizetése, vizsgák az egyetemen, barátaim gondjai, családi összejövetelek. Nem értem rá lelkem dolgaival foglalkozni.De Edinával minden nap találkoztunk, mindenhová együtt mentünk, együtt ébredtünk, egyszerre lélegeztünk és a szívünk egy ritmusra dobbant létünk minden percében. Egy napon azt mondtam neki:

-          Megígérted hogy segítesz megtalálni az örök élet titkát.

Rámnézett, elváltozott az arca és nem szólt egy szót sem.Aznap este nem szólt hozzám, csak lapozgatta a fényképalbumot és magában nevetgélt.Másnap sem tudtam vele komoly dolgokról beszélgetni, csak akkor rezzent fel mikor előálltam neki a házasság gondolatával.Mint annyiszor, most is a nyakamba ugrott örömében, de újra csak ezt válaszolta:

-          Most még nem, várjunk még, még nem vagy felkészülve.

Szerintem már eléggé fel voltam készülve, de nem vitatkoztam vele, túlságosan is szerettem ahhoz.

  Egy téli este volt, mikor úgy döntött, hogy eljött végre az idő, és elvitt a Látók Társaságába. Hallottam már a titkos társaságról, mely az egyetem könyvtárában tartotta szokásos összejöveteleit, s melynek vezéregyénisége Dr. Grim volt, könyvtáros és professzor az egyetemen, a természettudományok doktora. Edina szerint ez az ember az egyetlen aki választ tud adni az emberiséget ma gyötrő kérdésekre. Dr. Grim többszöri figyelmeztetésben részesült, ugyanis az egyetem vezetősége nem nézte jó szemmel kétes tevékenységét és okkultizmussal kapcsolatos tanait, melyeket a könyvtár falain belül folytatott. Én magam még egyszer sem találkoztam ezzel a rejtélyes figurával, de már nagyon szerettem volna vele megismerkedni.

  Kívánságom hamarosan teljesült. Azon az estén, Edina elvitt a könyvtárba, de nem a szokásos bejáraton át mentünk, hanem a raktár felőli oldalon.Áthaladtunk egy hosszú folyosón és egy nagy terembe értünk. Az ajtó nyitva volt, és a hatalmas ablakok is nyitva voltak. Hamar rádöbbentem hogy ez az olvasóterem. A padlón  gyertyák égtek, nagyon kellett vigyáznom, nehogy rájuk lépjek. Az emberek körbeülték a legnagyobb asztalt, a főhelyen Dr. Grim ült.Összesen tizen voltak, velünk együtt tizenketten. Senki nem szólt egy szót sem, még csak ránk se néztek. Leültünk az asztalhoz, de én folyton csak feszengtem, valahogy úgy képzeltem, hogy majd ünnepélyesen bemutatnak, mindenki lelkesen üdvözöl, és nagyon örülnek majd hogy megtisztelem szerény társaságukat.Ehelyett mindenki mereven nézett maga elé, a szájuk úgy mozgott és rángatózott, mintha imádkoztak volna, de egy hang se hallatszott.Hirtelen lehajtották a fejüket és percekig így ültünk. Már egy idő eltelt, mikor úgy döntöttem kikémlelem mi van a fejem fölötti világban, hogy nem történt-e valami változást, hátha mostantól mondjuk felfelé kell nézni, én meg szégyenszemre nem tudom a szabályokat. Felsandítottam hát a jobb szememmel, majd egy kicsit a fejemet is megemeltem, és lopva vizsgálgattam a többiek arcát, mikor megdöbbentő dolog történt. Dr. Grim hatalmas levegőt vett, majd visító hangot hallatott, majd egy másodpercel ezután morgás, aztán zümmögés, persze mindezt ritmusra, és a többiek mind követték a példáját.

  Először teljesen megrémültem, aztán sebesen fontolgatni kezdtem a menekülés lehetőségét az őrültek birodalmából, de aztán láttam hogy az ajtó nyitva maradt, tehát úgy gondoltam, hogy bármikor felugorhatok és kiszaladhatok. Ez megnyugtatott kissé, és a következő lépés az volt, hogy megfigyeltem a többieket. Csupa ismert ember. Professzorok az egyetemről, évfolyamelső diákok, a virágárus a sarokról, egy rendőr és két hölgy akiket most láttam először. Micsoda társaság! A dallammá fejlődött dünnyögés közben egyre erősödött, olyasféle érzésem támadt mintha egy sámán mágikus ráolvasását hallgatnám. Gyötrelmes és kínos percek következtek, mivel a röhögés határán álltam, és egyre csak feszült bennem a visszafolytott őrület. Az volt számomra a legnevetségesebb, hogy ilyen felnőtt, intelligens személyek képesek belemenni ilyen ostoba szituációkba, és ráadásul olyan természetesen csinálják, hogy az már hihetetlen.

   A dallam elhalkult, majd teljesen abbahagyták, és akkor kitört belőlem. Felbugyogott a röhögés, és percekig hahotáztam a néma csendben, tudtam hogy mindenki engem figyel, de én őket nem láthattam, mert a könnyek végigcsordultak az arcomon, a szívem pedig majd kiugrott a torkomon át, arra gondoltam hogy ha nem fogom tudni abbahagyni, itt nincs telefon, tehát nem fogják tudni hívni a mentőket. Végül lassanként lecsillapodtam, csak ziháló hörgés jött ki a mellkasomból, de erőt vettem magamon, és nagyokat lélegeztem, így akadályoztam meg a kezdödő csuklás szégyenteljes hanghatásait.

  Egy pillanat múlva rettentően bűnbánó arcot vágtam és tudtam hogy mindenki engem figyel.Eszembe jutott Edina, és meg sem mertem érinteni, tudtam hogy most szomorúvá tettem. Mikor végre felpillantottam, Grim rámnézett és mosolyogva ezt mondta:

-          Kedves Artúr, örülünk hogy végre itt üdvözölhetünk körünkben.

  És mindenki nagyon kedvesen mosolygott rám, mintha az előbb semmi nem történt volna.”Honnan tudja a nevemet?” – fordult meg az agyamban, mire ő ezt mondta:

- Én mindent tudok.