Halálom napján történt. Néhány másodperccel halálom után.

Hirtelen sötétség lett, majd vakító világosság, egyszerre volt ijesztő és bájos, gyönyörű és írtózatos, megrázó erejű és mégis oly gyöngéd, hogy a szívem túlcsordult a béke mámorító érzésével.Aztán egy forgószél erejű valami felkapott, és csak úgy süvített, én meg száguldottam ki a testemből, mint valami vákumból amely eddig fogva tartott.Olyasféle dolog ez mint mikor az ember felnyitja a kávét, és a zárt csomagolásból az aroma egy hirtelen mozdulattal, enyhe sercegéssel kiszbadul.Nem tartott hosszú ideig, egyáltalán nem fájt és senki nem vette észre, mivel mindenki a visszamaradt testemmel foglalkozott, melyet én így kívülről csak egy eldobnivaló héjjnak láttam. Meglehetősen csúnya volt és véres, én pedig gyönyörűséges szép voltam!Az új testem ami kijött abból a héjból, áttetsző volt és fényes, vér helyett maga a fény folyt az egész lényemben, egészében véve nagyon könnyű voltam és határtalanul boldog.

  Otthagytam a kórtermet és kilebegtem a folyósóra.Itt nagy volt a nyüzsgés, láttam a barátaimat és az anyámat aki nagyon sírt. Megpróbáltam megérinteni, de a kezem átcsordogált rajta, mint ahogy a víz a szitán átpereg.Nagyom furcsa volt hogy onnan felülről mindenkit másként láttam.Ugyanis mindenkinek láttam a fényes szellemtestét, olyat mint az enyém, csakhogy ezek nem kívül lebegtek, hanem “belül” nyomorogtak és így sokkal kisebbeknek látszottak.

  Láttam a gondolataikat, hallottam a hangjukat, de nagyon távolinak tűntek.

Akkor jött oda hozzám Edina.

Először nem vettem észre hogy bárki is lebegne mögöttem, de egyszercsak valaki megszólított:

-          Mióta vagy itt?

Meglepődtem mert neki is ugyanolyan volt a teste mint nekem, csak sokkal szebb. Mosolygott rám, és miközben beszélt hozzám, a szája egyáltalán nem mozgott. A godolataival beszélt, benne volt a tudatomban. Ahogy felocsúdtam, észrevettem, hogy mások is vannak még, akik így lebegnek, és egytől egyig nagyon elképedt arcot vágtak. Ekkor a lány megfogta a kezemet-csodák csodája nem folyt át rajtam- és megismételte a kérdést:

      -    Mióta vagy itt?

-          Fogalmam sincs-válaszoltam - mindíg is itt voltam, már nagyon régóta lebegek itt.

 Ő csak mosolygott és azt kérdezte:

-          Ez az első alkalom igaz?

-          Igen, de meddig fog ez az állapot tartani?

-          Ó nem olyan sokáig, de a te helyzetedben másképpen működik az idő.

-          Ez mit jelent?

-          Mindjárt megtudod, most gyere velem.

Aztán csak arra emlékszem hogy egy hatalmas mező fölött lebegünk, új barátom és én.Furcsa alakú kövek voltak a mezőn, tizenkét fűzfa állt ott, és ő azt mondta hogy Írországban vagyunk. Mikor megkérdeztem hogy miért jöttünk ide, azt felelte hogy azért mert itt süt legszebben a nap, és itt a legjobb kipróbálni hogy milyen fűszálnak lenni.

Ekkor pillantottam meg először Edinat. Ekkor láttam meg őt igazán. Más volt mint amilyenre az előző pillanatból emlékeztem, de sokkal szebb volt és nevetett. A nevetése mámorító volt, behúnytam a szemem, és átadtam magam a zenének ami belőle áradt.A hely varázsa magával ragadott és azt kívántam bárcsak örökre így maradhatnék.

Hirtelen én voltam a mező és én voltam a fűszál.A legcsodálatosabb élmény volt amit valaha is átéltem.A fűszál magába szippantott, és én alulról nyújtózkodtam az elérhetetlen nap felé. A nedves, meleg sugarak elárasztották testemet és én kiterjedtem az ég felé, mohón szívtam magamba az éltető energiákat.

  Azután jöttek a szelek. Felkaptak a hátukra és én öntudatlanul utaztam a világ minden tájára.Egy forgalmas utcán találtam magamat és megtapasztalhattam a szagokat és illatokat úgy, ahogy még sohasem éreztem.Emberek nyüzsögtek körülöttünk, autók és biciklik száguldoztak keresztül fénytestünkön, de mi mindenen csak nevettünk.Hirtelen ott találtam magamat egy hatalmas bevásárlóközpont előtt, ahová mindíg is szerettem volna belépni, de most valahogy már nem találtam olyan vonzónak a csillogó kirakatokat. Hanem észrevettem, hogy eleredt az eső, és arra gondoltam milyen lehet az esőcsepp “belülről”.

-          Próbáld ki – bíztatott ő, és a következő pillanatban már szédítő magasságból

zuhantam alá, és amikor földet értem elemi erővel csobbantam szét a porban. Minden egyes molekulám szerteszét áradt, és lassan szivárgott a föld mélyére, ahonnan aztán egy hatalmas víztömegben találtam magamat. Ez az állapot a világrajövetelem előtti időket idézte emlékezetembe, és biztonságban éreztem magamat. A víz mintha élt volna, mintha önálló lelke lett volna, úgy vigyázott rám, mint egy anya a gyermekére. Egy picike csepp voltam az óceán hatalmas tömegében, mégis annyira egyéninek éreztem magamat, hogy sajátmagam akaratából felemelkedtem és elvegyültem a párás levegőben. Meleg volt és nagyon kellemes. Szétszakadtam apró darabokra, és a lelkem úgy kiterjedt, hogy szabadon beborította az óceán egész területét, mint egy párás, szitáló ködfelhő. Én voltam a levegő.A Teremtés könyve jutott az eszembe, az a rész, amikor “Isten lelke lebegett a vizek felett”. Valami ilyesféle érzés lehetett ez is.

De ő, aki bevezetett a világ titkaiba és rejtelmeibe, egyszerre eltűnt mellőlem.

Hirtelen egyedül maradtam, csak én és a gondolataim, és minden nagyon sötét lett körülöttem. Fázni kezdtem, egyre hidegebb lett, és a levegő elkezdett kavarogni. Örvény támadt, mely be akart szippantani.

-         Most biztosan a Pokol következik- gondoltam, és minden erőmmel próbáltam ellenállni. De a kavargó mélység nem eresztett, hanem mint egy hatalmas porszívó, be akart szippantani magába.Gyönyörű fénytestem egyre halványodott, és egyszerre minden nagyon fájt.Legszívesebben sikoltottam volna a rémülettől, de megbénultak a szándékaim és elnémultam.Hirtelen belezuhantam a mélységbe, és a levegő csak úgy zúgott alattam.

A visszatérés borzalmas volt.Olyan volt, mint mikor az auto áthalad egy kátyún és megrázkódik, csak ez ezerszer nagyobb rázkódás, mint mikor egy húrt megpendítenek és a hangszer teste berezeg, csak nekem az egész tudatom rezgett, mintha valaki meg akarna fojtani, és te kapkodsz a levegő után, de csak egy pici lélegzetet tudsz venni. A tudat, hogy fojtott állapotban kell leélned az életedet, egy zárt testben, egyszeri lélegzetvétellel, hihetetlenül szomorú felismerés. Felébredtem egy új életbe, és mégsem ébredtem fel igazán. Nem tudtam örökre elszakadni az anyagi világtól.

Mindenem fájt, de ez nem a testem fájdalma volt, hanem a lelkemé. Ki kellett még hevernem a visszatérés megrázkódtatásait.

A szüleim és a barátaim mellettem voltak és nagyon örültek nekem. Apám azonnal közölte hogy soha többé nem vezethetek.Az orvos azt mondta hogy hagyjanak pihenni. Én pedig azt suttogtam hogy vissza akarok menni.

Egy idő után, amikor már jobben lettem, lebotorkáltam a kávéautomatához. Bedobtam az érmét, és élvezettel figyeltem ahogy a műanyagpohár lassan szürcsöli magába a szénfekete italt. Mikor készen lett, automatikus mozdulatokkal nyúltam utána. Kivettem a poharat és a számhoz emeltem, de ezután olyasvalami történt, ami miatt egy kortyot sem tudtam inni.Megláttam ugyanis őt.

Felém jött, rámnézett igéző zöld szemeivel és……elhaladt mellettem, ügyet sem vetve rám. Közömbösen bedobott egy érmét az automatába. Ugyanazt a kávét kérte mint én. Nem bírtam elviselni ezt a helyzetet, odaléptem hozzá és megragadtam a karját.

-          Én vagyok az nem ismersz meg? Megmutattad nekem milyen fűszálnak lenni.- mondtam neki.

Összehúzta a szemöldökét, majd ösztönösen hátrébb lépett. De a karját még nem rántotta ki a kezemből.

-          Te meg miről beszélsz?-kérdezte.

Hülyén éreztem magam, de nem adtam fel. Az lehetetlen hogy már elfelejtett.

Kétségbeesve magyaráztam neki, szinte kiabálva, hogy hogyan felejthette el mindazt ami velünk történt.

-          És akkor te elvittél arra a furcsa helyre, és akkor ott fűszállá változtunk, majd víz voltam aztán pedig levegő. Most pedig itt állok előtted, te meg úgy teszel mintha nem is ismernél, pedig voltunk együtt a világ minden táján. A nevedet sem tudom.

–tettem hozzá még nyöszörögve, mert már mindenki minket nézett, és biztos voltam benne hogy most a zártosztályra visznek majd. Ekkor ő megfogta a kezem és ezt mondta:

-          Ne itt. Gyere velem.- és elindult a park felé.

Öntudatlanul követtem, hiszen ez volt minden vágyam, és választ akartam kapni a kérdéseimre. Leültünk egy padra egymással szemben. Hosszú percek teltek el így egyikünk sem szólalt  meg. Ugyanolyan kedvesen mosolygott rám, mint akkor, és szemeinek csillogása lassan kezdte elvenni az eszemet.

-          Edina vagyok, - mondta végül.-  Bocsáss meg, hogy nem akartalak azonnal megismerni, de nem tudhattam milyen lesz a reakciód. A legtöbb ember el akarja titkolni ha ilyen dolog történik vele.

-          A legtöbb ember?

-          Igen sok embernek van halálközeli élménye.Csak nem merik elmondani, félnek hogy bolondnak tartják majd őket. Nekem az a feladatom, hogy megértést tanusítsak irántuk és ha eljön az idő akkor megmutassam nekik mire képes a lekük.De az élmény után általában nem szoktak emlékezni sem rám, sem pedig a helyekre ahová elviszem őket. De te nagyon tanulékony vagy, és nagyon intelligens.Eddig veled éreztem magam a legjobban. Hihetetlen hogy mindenre emlékszel.

-          Ez a te feladatod?Mi vagy te? Talán valami őrangyal?Vagy boszorkány?

Kezdtem levegő után kapkodni.Nem értettem semmit és kellemetlenül éreztem magamat.

-          Nem, -felelte mosolyogva- orvosnő vagyok, itt a baleseti osztályon. Agysebészetre specializálódok.

-          Olvastam valahol, hogy ez az élmény nem egyéb, csak illúzió, az agyban végbemenő kémiai reakciók végterméke.De ha te is ott voltál, talán mégis valóság volt.Az tényleg én voltam, és igazán én léptem ki a testemből. Tehát van lelkem.

-          Ez tény. Mindenkinek van lelke. És én nem csak a kémiai reakciókat vizsgálom, hanem a lélek élményeit és tulajdonságait is.Megpróbálom rávenni az embereket arra, hogy bízzanak bennem és meséljék el nekem az élményeiket.Szakdolgozatot szeretnék írni erről.

-          Akkor engem nyugodtan vizsgálhatsz-mondtam felderülve, és ezen mindketten jót nevettünk.

Hirtelen eszembe jutott régi álmom és ellenállhatatlan vágyat éreztem hogy megosszam vele. Úgy éreztem, hogy nála minden titkom biztonságban lehet, hogy neki őszintén feltárhatom a lelkemet, a félelmeimet, a gyötrelmeimet.Ekkor már tudtam hogy vele akarom leélni az egész életemet, és éreztem hogy ő is tudja. Szavak nélkül is megértettük egymást. Földöntúli boldogságot éreztem, és végre kimondtam, azt amit soha nem mertem elmondani másnak:

-          Én az örök élet titkát kutatom, és meg is fogom találni.Halhatatlan akarok lenni. Most egy lépéssel közelebb kerültem hozzá.Ha megengeded, szeretnék részt venni a kutatásaidban.

-          Nagyon szép és nemes cél. Persze, elmondok neked mindent amit tudok. – felelte, de éreztem a hangján hogy szomorúbb lett.

-          Tudom hogy nagyon veszélyes és nehéz út vezet odáig, de felkészültem és bármire hajlandó vagyok.

-          Bármire?

-          Akármire, és ezentúl minden titkomat megosztom veled.De valamit nem értek. Hogyhogy te ott voltál akkor velem? Neked is volt halálközeli élményed?Ki tudsz lépni a testedből?

-          Minden nap.