Az élet kezdete

Egyszercsak kihúztak egy meleg, biztonságos helyről, ahol addig éltem, a fény elvakította a szememet. Rettenetes szúrást éreztem a hátamban és a mellkasomban, mintha  elevenen ki akarták volna tépni a lelkemet a testemből. Valaki azt mondta anyámnak:

-          Gratulálok, gyönyörű kisfia született.

  Azt mondják, az ember nem emlékszik születése pillanatára, de én ösztönösen emlékszem rá. Minden pillanata ott van a testemben, az agyamban. Tudtam hogy az “odakint”, az normális dolog, amin mindenki átmegy születésekor, de én a már megszokott létem elvesztése fölött síránkoztam. Emlékszem anyám sós könnyeire az arcomon, képes vagyok újraélni az élményt, ahogy a vér elkezdett keringeni a testemben és őrült sebességgel száguldozott az ereimben, amitől persze nagyon megijedtem.

  Ugyanígy megijedtem amikor később, biciklizés közben elestem és vérzett a térdem. Nem tudtam felfogni hogy miként és miért jön ki az ember testéből a sűrű folyadék, és hogy ez most jó-e vagy rossz, maga a tény, hogy egyáltalán ez a dolog bennünk van meglepetéssel töltött el. Milyen furcsa volt számomra eleinte, hogy testünk folyton folyadékokat bocsát ki, állandóan csöpög, csorog, szortyog és hogy ez miért van így az senki emberfiát nem érdekel, csak elfogadjuk és kész.

  Azután felfedeztem hogy két személy lakik bennem egyszerre, hogy megosztom a testemet valakivel, mert különben hogyan lehet az, hogy az elmémben gondolok valamit, a testemmel viszont mást cselekszem. A szám képmutató és tőlem idegen szavakat mond, amely nem is én vagyok, de mindenki más aki velem szemben áll engem lát és azt hiszi hogy ez így normális. Hamar rádöbbentem, hogy a gondolataimat nem láthatja senki, és végül rájöttem hogy mindenki elrejti a gondolatait a másik elől. Tehát nem két személyiség lakik bennünk, hanem csak sajátmagunk, és ha meg akarunk téveszteni másokat, először feltétlenül magunkat kell hogy becsapjuk és le kell vetkőznünk gátlásainkat.

A házunk előtt játszottam a patak partján, és fűszálakat tépdestem ki a földből, hogy megnézzem mi van a másik végükön.A szomszéd baromfi udvarban kiskacsák születtek, és a vízben úszkáltak. Az egyik egészen közel jött hozzám, szinte az ölembe ugrott. Én persze azonnal megragadtam, elkezdtem fogdosni, símogatni selymes, puha tollacskáit. Nagyon jó érzés volt egy ilyen kedves, pici, meleg élőlényt tartani a kezemben, amúgyis minden állatot szerettem cirógatni.Egy idő után azonban a kiskacsa már nem ficánkolt olyan vidáman. Az ujjammal kezdtem bökdösni, hogy rájőjjek miért nem reagál az érintésemre. De már teljesen élettelen volt. Valószínüleg túl erősen szorongattam és véletlenül kitörtem a nyakát. Mikor rádöbbentem hogy ezt én okoztam, elkezdett minden zúgni körülöttem, egész testemben remegtem, és egy hirtelen mozdulattal áthajítottam a kiskacsát a kerítésen.Ösztönös, kétségbeesett mozdulat volt, nem tudom miért, de ezt tettem és belül nagyon sírtam. Nem tudom elmagyarázni szavakkal hogy hogyan lehet belül sírni és nem kifelé, de az biztos hogy könnyek nélkül történik, száraz szemmel, kiszáradt torokkal és a szívben elhatalamasodó maró fájdalommal.

Egyetemi éveim alatt, egy fizika szakos fiú volt a szobatársam, a neve Lázár volt. Rengeteget tanult, sokszor éjszakákon át égett a kislámpa, alig tudtam aludni tőle. Mikor hajnal felé elaludt végre, beszélt álmában, és hangosan kiáltozott, úgyhogy folyton felébresztett. Az első sikertelen kísérlet után, hogy felébresszem, úgy döntöttem inkább azzal szórakoztatom magam, hogy megfigyelem miket mond.Először csak nyöszörgött, aztán összefüggéstelen dolgokat mondott:

-          Három ember vesztette életét a szörnyű balesetben, senki nem tudja hogyan szakadhatott le a….a  hétvégi majálison rengeteg sült kolbász fogyott, de a sör is nagyon kelendő volt…..a csudába, sosem kapok már egy ponyvát, így mindent elvisz a szél….hétfőn nem történt semmi érdekes, de vasárnap….azt a részt elvesztettem…

Más éjszakákon meg az az érzésem volt hogy valakivel beszélget álmában, és magyarázkodott neki:

-          Mindent megtettem de ez nem a legforgalmasabb hely, sokan csak a vasárnapi számot kérték….ötvenet adtam el ma délután….holnap megpróbálom a villamosmegállóban is…

Majd felkiáltott:

-          Itt a friss újság!

Biztos voltam benne, hogy újságot árul másodállásban, de amikor rákérdeztem másnap reggel, mindent letagadott. Az eset egyre furcsább volt.

Mikor legközelebb beszélni kezdett álmában, odalopakodtam az ágya mellé, és halkan megkérdeztem:

-          Milyen újságot árul?

-          A “Népi Hírmondót”,  ma különleges melléklettel, csak 1 koronáért.

   A vér megfagyott bennem. A “Népi Hírmondó” legalább száz évvel ezelőtti újság, a korona is századfordulós pénznem volt. A torkomban dobogott a szívem amikor megkérdeztem:

-          Legyen szíves nézze meg milyen dátum van írva a mai számra…

-          Hmm..hmm… hát természetesen 1915 január 3.

Megragadtam egy jegyzettömböt, majd ezt kérdeztem:

-          Mondana nekem néhányt mai hírt?

-          Dehát nem akarja megvenni és sajátmaga elolvasni?

Hideg veríték futott végig rajtam, rémülten suttogtam:

-          De, igen, persze, megveszem, csak majd később olvasom el, most ugyanis nincs időm. Ezért kérem hogy mondjon néhány információt.

-          Hmm.. hát lássuk csak…tegnap este egy tízéves kislány beleesett a folyóba, de egy úriember arra járt és kimentette….óriási szencáció, hármasikrei születtek egy tanítónőnek….földrengés rázott meg egy tőlünk csak 50 kilométerre levő települést..

 Izzadt a tenyerem, mire mindezt lejegyzeteltem, végül leejtettem a ceruzát, Lázár pedig a másik oldalára fordult, és többé nem volt hajlandó beszélni azon az éjszakán.

  Másnap a könyvtárba mentem, és előkerestem az arhívumból a “Népi Hírmondó” legrégebbi számait. Hamarosan meg is találtam, 1915 január 3. Mohón olvastam a főcímeket: Megmentették a kislányt a fulladástól, Hármasikrek születtek az iskolában. Nagy károkat okozott a földrengés…..

  Ebben a pillanatban döbbentem rá, hogy Lázár előző életének emlékeit álmodja újra, majdnem minden éjszakán.

  Tehát létezik, tehát igaz: van élet a halál után. Mindig is tudtam, biztos voltam benne, hogy nem múlunk el nyomtalanul, valami folytatása kell hogy legyen a létünknek. De mégis, átlépni abba az ismeretlen, új állapotba, veszélyes lehet.Tudtam hogy létezik a Pokol és a Menyország, de mi van akkor ha nem vagyok elég jó ahoz hogy az utóbbiba kerüljek? Ekkor vágytam rá igazán először, hogy örök életem legyen. Élni, örökre, de itt a földön, ebben a testben, örökre megszabadulni a halál gondolatától, ez volt az amit akartam. Mivel nem tudtam mi vár a lelkemre-ha egyáltalán van lelkem-és féltem az ismeretlentől, ezért azt akartam hogy a testem és benne az a dolog ami Én vagyok, halhatatlanná váljon itt a földön. Eszembe jutott Gilghames, hogy milyen kétségbeesetten kutatta az örök élet titkát. Elhatároztam, hogy én is így teszek majd, és célom elérése érdekében bármire képes leszek. Akármire.

De a sors közbeszólt.