Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy sűrű, kerek erdő, valahol Erdélyország szívében, a székelyek földjén. Se madár, se ember nem járt arra. Egy szép őszi reggelen vidám fejszecsattogás verte fel csendes nyugalmát: Pista bácsi szorgoskodott az egyik tisztáson, vágta a télire való tűzifát. Délidőben megpihent, egy széles fatönkre telepedett, tarisznyájából hagymát, szalonnát, kenyeret vett elő, és jóízűen megebédelt. Utána pedig pipára gyújtott, és elmerengett a világ dolgain. Hát amint így üldögélt, egyszer csak hallott egy istentelen mennydörgést, aztán látta, hogy távolabb, a fák között szikrázó fényesség támadt. Kétszer is megdörzsölte a szemét, mert majd megvakult a nagy ragyogástól. Hirtelen sűrű ködgomolygás keletkezett, ami csakhamar szertefoszlott, és a tisztás szélén felbukkant két furcsa szerzet.

Emberhez hasonlóak, de sokkal alacsonyabbak, és a kinézetük rémséges: nagy, szürke fejükből két óriási, fekete bogárszem meredezett, szájuk helyén kis rés, bőrük löttyedt és ráncos, és szégyenszemre meztelenek az istenadták! Pista bán végigfutott a hideg, de azért nem mutatta, csak ült rendületlenül, várta, hogy mire alakulnak a dolgok. Amazok fürgén közeledtek pipaszár lábaikon, vékonyka karjaikkal vadul hadonászni kezdtek, és különös, vinnyogó hangot hallattak. Pista bácsi felugrott, és a fejsze nyelével alaposan kupán csapta őket:

– Eltakarodjatok, rusnya férgek! – Azzal visszaült a fatönkre, és nyugodtan pipázott tovább.

Visítva menekültek előle a jövevények, és mikor tisztes távolságra értek, megszusszantak, majd jelentőségteljesen egymásra néztek. Babráltak valamit a nyakukon, átbucskáztak a fejükön, és láss csodát: egyikük gyönyörű szép hajadon lánnyá változott, másikuk pedig deli legénnyé. Odamentek az öreghez, és a legény tisztán, érthetően magyarul köszöntötte:

– Adj’ Isten, Pista bácsi! Csiri a becsületes nevem, ez meg itt a testvérem, Biri.

– Hő!

– Hogy megy sora?

– Abbiza, elég rosszul, mert megláttalak benneteket, ördögfajzatok! Hát ezt is meg kellett érnem, hogy maga az ördög meg a húga látogatnak meg!

– Ne tessék félni, Pista bácsi, nem akarunk mi rosszat, csak egy kis szívességet szeretnénk kérni, és természetesen busásan megjutalmaznánk – hízelgett Biri.

– Tyű, azt a kutya Úristenit, még hogy az ördöggel cimboráljak! Oszt még a végén a pokolra jutok. Nem segítek én nektek semmi pénzér!

– Teljesítjük három kívánságát, bármi legyen is az!

– No, fiam, emmá beszéd, hán mér nem ezzel kezdted? Jól van, akkor imhol az első: Erdély legyen visszacsatolva Magyarországhoz!

– És a románokkal mi légyen?

– Mi lenne? Felőlem maradhatnak, ha megtanulnak magyarú!

– Halljuk a második kívánságot!

– Én akarok lenni Magyarország miniszterelnöke!

– Rendben. És az utolsó?

– Hát, ha jobban meggondolom, jobb vóna, ha az egész világ, és minden nép alávetné magát az akaratomnak. Tanuljon meg mindenki magyarú!

– Jól van, Pista bácsi, akkor megegyeztünk. Itt a kezem nem disznóláb! Most pedig jöjjön velünk, megmutatjuk, mit kell érte csinálni.

Felcihelődött Pista bácsi, nyakába kanyarította tarisznyáját, övébe dugta a kisbaltát, s követte a két ördögfajzatot az erdőbe. Mentek, mendegéltek, mígnem eljutottak egy nagy tisztásra. Pista bácsinak a lélegzete is elakadt a csudálkozástól, mert egy cifra, tányér alakú, gyémántosan csillogó palota terült a szeme elé. Erőst invitálták befelé, és vonakodva ugyan, de ráállt a dologra. Odabent minden csillogott-villogott, kényelmes székek, tükörfényes padló, sima asztallapok, de az asztalokon nem volt semmi, még egy árva pálinkás butykos sem.

– No, azt hittem több ördöggel fogok itt találkozni! – rikkantott az öreg – Vagy ez még itten nem a pokol?

– Nem, ez még nem az – válaszolta somolyogva Biri. – Az messzebb van, még két üveghegyen is túl! De ide hallgasson Pista bátyám, mi lenne a kérésünk: ismeri-e kegyelmed ezeket a régi jeleket? – Azzal elővett, és megmutatott neki egy rovásokkal teli kőlapot.

– Régi az eszed tokját! Már hogyne ösmerném, ez székely rovásírás, sze, ma is használjuk errefelé!

– Nagyszerű! Akkor jöjjön velünk Magyarországra, egy Dobogókő nevű helységbe, van ott a föld mélyében egy még szebb palota, és annak a kapuján kellene elolvasni ezt az írást.

Megvakarta a fejét az öreg, szippantott egyet-kettőt a pipából, majd kibökte:

– Jól van, úgyis mindig vágytam az anyaországba menni! De az messze van ám, hogy jutunk oda?

– Egyet se féljen kend, felszállunk ezzel a hajóval, akarom mondani repülő palotával, és secc-pecc ott termünk!

– Rendben van – hunyorított ravaszkásan Pista bá –, de mifelénk nem így szoktunk vásár csinálni. Elébb kérem a fizetségemet, amiben megegyeztünk!

Csiri és Biri aggódva összenéztek, toporogtak, majd rábólintottak. Biri odalépett az egyik szekrényhez, kivett belőle egy sisakot, és az öreg kezébe adta.

– Ez egy varázssisak, amikor a fejébe nyomja, azon nyomban engedelmeskednek az emberek az akaratának, csak erősen rá kell gondolnia. Így hamarosan Magyarország, és a világ ura lehet, ha ügyesen használja – okította Csiri.

Felvette Pista bácsi a sisakot, illegett-billegett benne, megtapogatta jobbról-balról, majd álmélkodva kijelentette:

– Nem érzek semmi változást, nem működik! Tán bé akartok csapni?!

– Majd megmutatjuk, hogyan kell bekapcsolni, ha kegyelmed is teljesítette a ráeső részt!

Akkor Pista bácsi háromszor megforgatta a fején a sisakot, egy gyakorlott mozdulattal megnyomkodta a hátulját, és a sisak teteje vörösen felizzott.

– No, rusnya férgek, üljetek le! – dörrent az öreg hangja, mire Csiri és Biri bárgyú képpel, álmatagon lehuppantak a földre. Kifejezéstelen szemmel bámultak, mint akik nem tudják, milyen világon vannak.

Pista bácsi szépen odaballagott a sima asztallaphoz, megjáratta rajta ujjait, és nagy szakértelemmel megszemlélte, ahogy egymásután felvillantak rajta az apró fények. Benyúlt a tarisznyába, elővette mobiltelefonját, szemüveget tett, és pötyögtetni kezdett. Hamarosan kicsengett, és Pista bá belekiabált:

– Hálló! Hálló!

– Igen, tessék.

– Kivel beszélek?

– Magyar Nemzetbiztonság, Ön a különleges, világmegváltó csoportot hívta.

– Na azé! Itten meg a Pista ügynök Csíkbúl. Adsza csak ide a miniszterelnököt, aranyoskám!

– Ez csak vészhelyzet esetén engedélyezett. Kérem, mondja be a titkos jelszót.

– Sánta Katát táncba viszik.

A vonal túlsó végén halkan felsikoltott a hölgy, mindenféle zörejek, kiabálások foszlányai hallatszottak, míg végül beleszólt a miniszterelnök:

– Üdvözlöm, Pista ügynök, csak nem elfogott néhány betolakodót?

– De biza, elkaptam őket!

– Remek! És megszerezte az agy manipulátort?

– Ezt az otromba sisakot mondja, amivel az egész világot meg lehetne magyarítani?

– Azt, azt!

– Itt van a fejemen.

– Az Isten áldja meg, Pista bátyámat a bátorságáért! Aztán, mit akart az ellenség?

– Csak a szokásosat: a Dobogókői bázisra akartak béfurakodni, gondolom kikapcsolni a Föld védőburkát, de abból mán nem esznek!

– Meg is ölte őket, Pista bácsi?

– Ejsze, csak ketten vannak. Nyuvasszam meg őket? Itt vannak a többiek is nem messze, csak két üveghegynyire, azaz galaxisnyira.

– Nyuvassza, nyuvassza Pista bátyám! Mire vár még? Van fegyvere?

– Két neutron bomba a tarisznyámban, elég lesz?

– Elég hát! Igyekezzék, most kell elpusztítani őket, míg van lehetőség, különben ők rohannak le minket!

– Jól van, megteszem, amit tudok. Majd jelentkezem.

Azzal kikapcsolta a telefont, odament a merev bénultságukban is rémülten pislogó Csirihez és Birihez, és rájuk szólt:

– Állítsátok be ezt a hajót úgy, hogy egyenest az anyahajótokhoz menjen. Ha valaki otthun kérdezi tőletek, akkor mondjátok, hogy sikerrel jártatok. Megértettétek?

Bambán bólogattak, és engedelmeskedtek. Ügyesen kiszámolták a távolságot, hogy mennyi idő alatt érnek oda, és ahhoz mérten élesítették a bombákat. Utána búcsút vettek, és a megbűvölt Csiri-Biriék pillanatok alatt felszálltak az égbe. Pista bácsi addig nézett utánuk, míg már csak egy egészen apró pontnak látszottak, végül pedig teljesen eltűntek a szeme elöl. Akkor szépen visszasétált az erdőbe, és folytatta a favágást. Késő estig dolgozott, aztán, mint aki jól végezte a dolgát, felkapaszkodott egy közeli dombra, elterült a fűben, és egykedvűen pipázgatva kémlelte a csillagos éjszakai égboltot. Néhány óra múlva apró villanásokat pillantott meg, amelyek aztán egész szép kis tűzijátékká terebélyesedtek.

– Ezután majd kétszer meggondoljátok, mielőtt egy székely embörrel ujjat húztok – kaffantotta vidáman az ég felé, és lassú, komótos léptekkel megindult hazafelé.