Örök feltámadás

Naponta, kora reggelenként egy fekete ruhás asszony szállt fel, kezében kis virágcsokrot szorongatva, a temetői buszra. Egyik nap megszólítottam:

– Régóta figyelem magát, amint a temetői járatra vár. Miért?

– Tudja, fél éve, hogy meghalt az én drága jó uram. Az a fránya rák szétrágta a szervezetét. Hogy lehet ilyen igazságtalan az élet? Miért azt ragadja el tőlünk, aki egész életében csak adott, a légynek sem ártott soha?

– Bizony ez szomorú dolog, de a jóisten biztosan tudja, hogy mit miért tesz – vigasztaltam, de ő tovább panaszkodott.

– Bekötött szemekkel figyel minket az úristen, mert eltűri ezt a sok gazságot, istentelenkedést, lopkodást, rablást, erőszakot...! A gazemberek 100 évekig is elélnek, akik meg megváltásként, az ő bűneiket magukra véve meghalnak életük teljében, azok hiábavalóságot cselekednek csak. Hol itt az igazság, uram? Örökre elveszett!

– Igazat adok önnek asszonyom: mártíromsággal már nem lehet megváltani ezt a velejéig romlott világot. Hány éves volt a kedves férje, amikor jobblétre szenderült?

– Az ötvennyolcadikat töltötte a drágám. Azóta sem tudom elfogadni a halálát. Azért is járok ki hozzá minden nap, hogy hátha találkozunk a sírnál, megáll mellettem, megérinti a vállamat és megkérdezi tőlem: hogy vagy? Mi újság? – mondta szégyenlősen, s fellépett az éppen beálló busz lépcsőjére.

Történt, hogy halottak napján én is kivittem elhunyt rokonaimnak koszorúimat, meggyújtottam gyertyáimat. Kifelé araszolgattam a tömeg között sodródva, amikor az ismerős özvegyasszonyt és családját pillantottam meg a csonkig égett gyertyák előtt révülten maguk elé meredve. Abban a pillanatban az özvegy megingott, s lerogyott a padra. Pár perc múlva magához térve a következőket mondta el a körülötte állóknak.

– Feri itt volt. Megölelt, kezeit a vállaimra helyezve így szólt: „Most már végleg elmegyek, ne bánkódjatok utánam, eleresztelek benneteket. Élőnek élő a párja, így hát feloldalak hűségesküd alól kedves feleségem. Éld az életed, s keress új párt magadnak, aki támaszod lesz hátralévő életedben! Lélekben veled maradok, de nekem már ott fenn, jó!” – mondta, és egy fuvallattal ellebegett a kék levegőégbe. – fejezte be az özvegy a jelenés elmondását, majd megkönnyebbült sóhajjal elindult kifelé a temetőből.

Kilépve a főkapun, a kapu feletti feliratra tévedt tekintetem: „Feltámadunk!”