Ház? Nem, doboz!

Minden a tetőüggyel kezdődött. Ha az nem lett volna, talán sosem hasít belénk a felismerés, hogy mindenáron el kell költözni a dobozból. A blokkból. Az emberölő, lélektelen tömbházból. Már már háborús övezetből. Abból a létformából, ahonnan nem lehet többé tisztán, emberségesen kikeveredni. Mindösszesen csak azért, mert felemészti az ember türelmét, igazát, méltóságát. Mert ezek a hatalmas betontömbök pofátlanul idetolakodtak a szép kis kertes magánházak helyére. Mert a kommunizmus erőszakkal lebontatta a kertvárost, kitelepítette lakbéres kuckókba a házlakókat, és lebuldózerezte az otthonaikat. Ott, ahol egyetlen család, egyetlen kertes, udvaros háza állt, ma húsz, harminc család tengeti összezsúfolt életét. 

Harminc évet húztunk le itt és megbolondultunk bele. A szüleim kedves, békés, jóindulatú emberek voltak, és vadállatokká változtak. Az élet, a család kezdete összefügg a doboz kezdetével. Már akkor beszippantott mikor még csak a falai álltak, mikor még csak rakták a téglákat. És ebben is más volt, nem olyan mint a többi Ceauşescu-beli dobozok: igazi téglából rakták, és csak nagyon kevés beton plakkból. Nagy, széles napfényes balkonjaival egészen azt az érzéset keltette mintha valódi otthon lenne.

 Tíz évvel ezelőtt jött Mocirlă úr a negyedikről a sleppje társaságában, és követelni kezdte mindenkin a tetőpénzt. Merthogy a blokk lapos, vékony teteje átereszti az esőt, és beázik a lakása. Ezért neki rendes, cserepes tető kell a feje fölé, úgy ahogy falun szokva volt vele, és minden lakó kutyakötelessége befizetni az általa megszabott összeget, hogy megépíthessék a csodálatos szerkezetet. Bűntársai a harmadik és negyedik emeleti tébolyultak közül kerültek ki. A mázsás, primitív férfiak, és tenyeres-talpas asszonyaik kíméletlen következetességgel járták végig a lakásokat. A pénzbehajtóbrigád nem könyörült sem a szegény beteg özvegyasszonyon, sem a sokgyermekes családon, erőszakosan követelte a magáét. A számtalan lakógyűlésen ellentmondást nem tűrően harsogott Mocirlă úr hangja és bátran támaszkodott a kusza összavisszaságban gágogó testes hölgyek kinyilatkoztatásaira. Minden ellenkezés esélytelen, a normális hangvétel csendessége elvész és apránként elhal a hatalmas kakofóniában. És azt ki merné hozzájuk vágni, hogy Birtalan szomszéd aminap látta hogy a negyedik emeleti gárda lopja az anyagokat: a cserepeket és a léceket? Na de mindennek van határa, az ember nem lehet végtelenségig gyáva és nem tűrheti egyfolytában hogy megfélemlítsék. Mert az egy dolog hogy szégyenből vagy félelemből csak nyomjuk le a lejeseket a pénznyelő torkán, de mi van ha már nincs mit lenyomni? Akkor az ember egyszercsak kijelenti hogy nincs pénze, nem ad többet, és kész.

A tömegpszihózis csodálatos fegyver. Akkor, azon a napon, tíz évvel ezelőtt hatalmas tömeg verődött az ajtónk előtt. Kopogtak, kiabáltak, és megint kopogtak. Mi belül lapultunk mint az egerek, és édesanyámmal reszketve néztünk egybe, hogy most mit is kellene csinálni. Tudták hogy belül élet motoszkál és nem tágítottak. Ököllel verték az ajtót, a hangzavar kellős közepén valaki azt javasolta hogy fel kellene gyújtani, mások azt mondták hogy ki kell verni belőlünk a pénzt. Valaki lábbal belerúgott az ajtóba. Amikor a lincshangulat a tetőfokára hágott, anyám kinyitotta az ajtót és lángoló szemekkel elküldte őket a jó büdös francba. Románul is, magyarul is. És megfenyegette őket hogy kihívja a rendőrséget. Magam sem értem honnan vette a bátorságot, de azt tudom hogy később beleroppant. Mindannyian belezakkantunk.  Lecsendesedtek, szétrebbentek a keselyűk. Akik még maradtak meghúzták magukat, de mindenféle érvekkel megpróbálták elmagyarázni, hogy miért is jó az nekünk, ha minél hamarabb befizetjük a fennmaradó részt Mocirlă úr zsebébe, a feketén épülő tetőbe. Hónapokig húzódott a cirkusz, aztán kölcsönkértünk valakitől s kifizettük. Mert féltünk, és megengedtük hogy mások megrémítsenek bennünket.

A savanyú keserűség ami ezután maradt rettenetes gyűlöletté fejlődte ki magát. El kell innen költözni! Mert nem méltó létforma ez egy emberi lényhez. Kert kell, csend kell, egyáltalán szomszédmentes övezet kell. Az hogy se alattam, se fölöttem ne legyen senki. Hogy ne halljam mikor reggelente odaát dörmögnek a fürdőszobában, mert itt olyan vékony a fal, hogy a szomszéd fingása és a pisicsurgatása egy az egyben olyan, mintha az én térfelemen játszódna. Mert idegesít hogy a fölöttünk lakók üvöltözve, káromkodva indítják a napot. Odafent hat ember lakik összezsúfolódva másfél szobában, és az évek során szép kis idegbetegség alakult ki az összezártságtól. Náluk is én nálunk is. Mert már nagyon elegem van, hogy mikor kilépek at utcára, a blokktól a villamosmegállóig három döglött patkányt, és két állandóan kibuggyanó kukát kell kerülgetnem. Miért nem viszik el többszőr a szemetet? És egyáltalán hová viszik? Elslisszolok a sarki ábécébe hogy megvegyem a mindennapi zacskós kenyeret, a sápadt, organikus tojást és a műanyag vizet. Hamisítatlan városi patkány vagyok, műanyagot eszem és csak idő kérdése hogy azzá is váljak.

A költözés, a változás elhatározása olyan erős volt, hogy azonnal cselekedni kellett. A nagyinak is van egy magánház-lakrésze, központban ugyan, de sajnos az is közös udvarban, meg nekünk is a blokk-lakás, gyorsan adjuk el mind a kettőt, és vegyünk egy szép, nagy családi házat. Hoppá, nem is, mert előszőr piackutatást kellett végezni. Vérprofi ingatlanügynökké kupálódtam, mire átláttam a dolgok menetét. A felismerés fájdalmasabb volt mint bármi. Előszőr is, minden ingatlan ostoba ügynökségek kezében van, normális tranzakciók már nem bonyolódnak, mint régen, két magánszemély között. Másodszor pedig: nincs ház. Azaz van, csak éppen nem megfelelő. Mert ami megfelelő lenne, annak az ára olyan száz és kétszázezer eurók között mozog. Elérhetetlen magasságok, a két kis skatulya-lakásból sosem fogjuk tudni megkaparintani. És a városban ami ház is volt, azt is tönkretették: elcsúfították, leverték a szép szecessziós, századfordulós díszeit. Nekem nem kell megcsonkított, elkockásított ház, nem kellenek a szögletes műanyag ablakok. Magas szobákat akarok, szárnyas ajtókat, fakeretes, gittes ablakokat. Amik pedig újonnan épültek, azok még szőrnyűbbek: a kacsalábon forgó villák ízléstelenek, személytelenek, lakhatatlanok.

-          Miért nem vesztek falun? – javasolta Bözsike néni anyuéknak.

-          Jó, de hogy hagyjuk itt a várost?

-          Adjátok el csak az egyik lakást, abból vesztek falusi házat, a másik megmarad a gyereknek, onnan járhat dolgozni. Vesztek egy kocsit, és hétvégenként kimegy majd hozzátok.

Okos gondolatok. Eladni csak a blokk-dobozt, és abból venni egy csodaszép falusi kúriát. Gondolatban már szaladgáltunk a hatalmas kertben, rózsaszörpöt szopogattunk a lugas alatt, élveztük a csendet. Apu nagyon kardoskodott a falu mellett, mert rémképeiben szerepelt az élelmiszerkrízis, az éhségháborúk, és akkor ott lenne egy hatalmas kert amiben megtermelhetnénk magunknak a télire való krumplicskát, répácskát, káposztácskát. Már sütöttük a kenyeret a búbos kemencében, megraktuk estére a tűzkirályt a kályhában, mint gyermekkorom szép emlékeiben.

A csalódás most sem váratott sokat magára. A város környéki falvak lakhatatlanok. Egyiknek a közepén fut a nemzetközi teherautó út, a másik oldalában húzódik a szeméttelep, a harmadik mellett folyik a Körös, és apu kitalálta hogy árvízveszélyes és tele van patkánnyal. De nem is ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy már falun sincs ház. A román és a magyar épitkezési stílus jelentősen különbözik egymástól. A határnak az innenső oldalán, a falvak rendezetlenek, kusza összeviszaságban futnak az utcák, kutya, gyerek, bóklászó öreg néni az út közepén akadályozza a forgalmat és harsog az egész a manele zenétől.  Itt majdnem minden ház aprócska, vályogból készült, és folyóvíz, csatornázás sehol sincs. Középkori körülmények, kinti illemhelyek, a kutak vize ihatatlan. Az ötvenedik házvizit után a szüleim feladták és elkeseredve törődtek bele a megváltoztathatatlanba.

- Miért nem vesztek a határmenti Magyarországi falvakban? – jött az újabb tanács.

Tényleg, miért is ne. Biharkeresztes, Berettyóújfalu, Kőrösszegapáti. Elsőre ez a választék. És itt a falvak szépek, rendezettek, a házak téglából, közművesítve, gázzal felfűtve. És kijönne egy blokklakás árából. Az egész Partiumi magyarság (és románság is!) kiköltözött már. Eladták a betondoboz-lakásokat, és szép, családi házakat vettek odaát. Akkor meg mire várunk még? Ja igen a gázárak. Megintcsak nem rohantunk fejjel a falnak. Gyors költségvetés, és az eredmény húszezer forint mínusz havonta. És ebbe nem is számoltuk a benzinköltséget, ami egy előre nem látott pluszköltség. Mert kocsi az ugye kell majd, anélkül hogy is járhatnánk vissza. Tehát az életszínvonalunk alaposan leromlana. Keserűen megállapítjuk, hogy Románia még mindig olcsóbb. De nem is ez a legnagyobb gond. Hanem a város. A vér városa, Ady városa. Ahol születtünk, és amit nem tudunk itthagyni. Ostoba, szentimentális okokból. Mert a lokálpatriotizmusunk az egeket veri. Csak a gondolatra, hogy nem sétálhatunk végig többé a korzón, hogy nem gyönyörködhetünk a hársfasor ősszel lehulló lombjaiban sírógörcs rángatja a gyomrunkat.

Nem marad más hátra, mint a harc a dobozban. És a reménykedés, hogy egyszer, valaha lesz egy ház. Itt, ebben a városban, ahol születtünk, és ahol meghalni szeretnénk. Mert azért a dobozban nem érezzük magunkat otthon. A blokk az csakazért sem ház, az csak egy szálláshely. Nem egy végleges valami. Igaz, hogy már harminc éve lakunk ebben a tranzitban, de az van bennünk hogy ez csak egy átmeneti valami. Nem a végleges, a nyugodt állapot. Úgy élünk benne mint állat a vackában. Figyelve, riadtan, állandóan támadásra készen. Kicsit magányosan. Összerándul a szívünk a lábdobogásra. A lépcsőházból szűrődö nagy hangokra. Az erős ajtócsapkodásra. Megvárjuk míg leülepszik ez a zaj, s csak aztán merünk kilépni a lépcsőházba. Hogy ne kelljen találkozni senkivel, ne kelljen diskurálni értelmetlen dolgokról. Lopva, osonva közlekedünk. Mint aki ideiglenesen költözött valaki másnak a házába, és elfelejtette kifizetni a lakbért. Harminc év alatt lecserélődtek a szomszédok is. Most már a jó háromnegyedét nem is ismerjük. Az újonnan érkezettek általában fiatalok és ők sem ismernek minket, őskövületeket. Bizonyára nem is akarnak, mert alapból nem is köszönnek. Egymásnak sem. Azóta háromszor építettük újjá a tetőt, mert folyton elromlott, megrongálódott a tákolmány. Tucatszor festettük ki a lépcsőházat. A tömbház bejárati ajtaját lecseréltük, kaputelefonos, kattanós műanyag ajtókat tetettünk. Biztonsági üveget. A modernizálódás ellenére mégis mindig belógnak a leleményes kéregetők. Mindenki szépíti, felújítja a kis galambdúcát. Az itteni népség rettenetesen ad a külcsínre. Az én házam, az én váram! Kérkednek egymás előtt, hogy kinek szebb az odúja. Spanyol és olasz csempéket raknak le a negyven, ötven négyzetméterekre, és átszellemült arccal figyelik ahogy éjszakai pisilés közben a csótány csicsonkázik rajta.

Már nagyon nyom a plafon. Az alacsony szobabelső, a kockaalakú szobák, a levegőtlen, száraz éjaszakai levegő megfullasztanak. A régiek, az ötvenes éveiket taposó szomszédok mind vérnyomásosok, szívbetegek. Sokan haltak meg rákban. Lelkesen mesélik egymásnak bajaikat, légszomjukat, rendre felbukkanó új betegségeiket. Igazi zarándoklat folyik nap mint nap a háziorvosokhoz és a gyógyszertárakba. Már fáradt vagyok és kedvem sincs magyarázi, hogy mindez nem ér semmit. Mert a dobozban keresendő a hiba. Húzzatok innen emberek, mert meghaltok!

Csak úgy heccből, mindig megnézem az ingatlanügynökségek weboldalait.  Igazi kis rituálévá vált, azzal indítom a napot, mert megnyugtat hogy látom: álmaim háza még mindig ott van, és rám vár. Még nem adták el. Egyszer sikerül majd bevonzani. Én nem adom fel a reményt.

Kedves Váradi házaim: http://www.youtube.com/watch?v=A--pWqjf4sU