Bejelentkezés

A jelszavadat elküldtük a megadott email címre.

Fanatikus írók klubja

A néma csend fojtogató visszhangként suhant végig a kórház folyosóján, míg rá nem lelt néhány fiatal kétségbeesett sóhajára. Egy magas, mélybarna szemű fiú tekintetével a műtőajtó fölé helyezett világító lámpára meredt. Gondolatait egy apró, zümmögő hang zavarta meg. Szeme sarkából a hang irányába lesett. Homályosan, bár egy telefon sziluettjét vélte felfedezni.

A jelen…

Hét fiatal a kórház folyosóján várakozik. Van, aki ül, és akad olyan is, aki sétál. Van, aki a falnak támaszkodva vár. Egy dologban kimondhatatlanul is hasonlítanak: mindegyikük arcáról aggodalom és kétségbeesés tükröződik.

És a jelen rögtön a múlt részesévé válik…

Az előbb említett fiú kilógott a sorból. Ő kicsit messzebb a társaságtól a műtővel szemben a falnak támaszkodott. Ereje azonban elhagyni látszott testét, a következő pillanatban már a rideg kövön ült. Fejét ráhajtotta felhúzott térdeire. Ruhája piszok és vér keveredésével ragadt meggyötört testéhez. Egy szőke hajú fiú sétált hozzá.

- Szelim – szólította meg barátját, miközben jobb kezét a másik vállára tette. – Jól vagy? - Válaszként csak egy semmitmondó vállrándítást kapott. - Hozzak valamit?

- Nem kérek semmit – válaszolta, de fejét nem emelte fel.

- Figyelj! Nem tudom, mit élhetsz most át, de mi is nagyon aggódunk Szamantáért.

- Igazad van! Fogalmad sincs, min megyek keresztül – fakadt ki mérgesen. Felemelte fejét és barátjára nézett. – Nem Honi lebeg élet és halál között a te hibádból!

- Sajnálom haver – szabadkozott, miközben kezeit védekezően maga elé tartotta. – Nem akartalak felzaklatni.

Szelim felsóhajtott.

- Te ne haragudj. Nem a te hibád. Menj vissza Honihoz. Szüksége van rád. – A fiú csak bólintott, majd elindult barátnője felé. – Nátán – szólt utána, mire a fiú megfordult. – Köszönöm.

- Nincs mit – felelte, s fejét lehorgasztva visszament kedveséhez.

Szelim újra a térdeire borult. Szemeit behunyta, azt remélve, ezzel kizárhatja a külvilágot.

- Dea nővér – szólította meg a társaság a műtőből kilépő nőt. – Hogy van a barátnőnk? – Erre a kérdésre és a név hallatára Szelim felkapta a fejét, felpattant és odasietett a többiekhez.

- Hogy van Szami? – tette fel a kérdést aggodalmasan.

- Először is nyugodj meg! – kérte ebben a pillanatban a lehetetlent a fiútól. - A műtét során fellépett egy kis komplikáció, de minden tőlünk telhetőt megteszünk. - Szelim az arcát kezeibe temette. Torkot gombócba szorító érzés kerítette hatalmába.

- Mégis, milyen komplikáció? – fakadtak ki kórusban.

- Leállt a szívműködése, de sikerült visszahoznunk – magyarázta az asszony. – De ennél többet most nem tudok mondani. – Tekintetét végigfuttatta a jelenlévőkön. - Gyerekek, menjetek haza! Itt nem tudtok tenni semmit. Bármi történik, értesítünk benneteket.

- Én nem megyek sehova – jelentette ki határozottan Szelim, miután sikerült magához térnie az előbbi enyhe sokk után.

- Öcsi – lépett mellé bátyja -, szerintem szükséged lenne egy kis pihenésre… és nem ártana, ha át is öltöznél.

- Iván, itt akarok maradni – dacoskodott.

- Figyelj! Menjünk haza. Lezuhanyozol, rendbe hozod magad és utána visszahozlak. Fél óra alatt megfordulunk – próbálta meggyőzni testvérét, habár tudta, hogy nem fog tudni meggyőző érveket felhozni. Öccse helyében ő sem cselekedne másként.

- Szelim – szólalt meg Honi –, te sem szeretnéd, hogy Szami így lásson, vagy tévedek?

- Meddig tart még a műtét? – kérdezte meg a nővért válasz helyett.

- Nem tudom pontosan – kezdte Dea. – A komplikáció miatt biztos még néhány órán keresztül.

- Rendben – egyezett bele Szelim egy mély, beletörődő sóhaj után. – Menjünk haza, de én rögtön vissza is jövök.

A kis társaság a testvérpár kivételével elindult a kijárat felé. Ha lehetséges volt, most még letörtebbnek tűntek, mint néhány perccel ezelőtt.

- Szelim, várj egy kicsit! – tette az említett vállára kezét a nővér. - Otthon pihenj le egy kicsit. Ha vége a műtétnek felhívlak, de sokáig nem fog még felébredni az altatás miatt.

- Köszönöm – hálálkodott Szelim. - De tényleg hívjon fel!

- Persze, hogy hívni foglak – mondta minden kétséget kizárva. – Sziasztok.

- Viszlát – köszöntek el egyszerre testvérével.

Kisétáltak a kórház épületéből. Barátaik a kocsiknál vártak rájuk. A lányok egy személyként rohamozták meg Szelimet és bátorítóan átölelték.

- Ha tudsz valamit, szólj, én majd értesítem a többieket! – kérte Tamara mikor elengedték.

- Jó – válaszolta szomorkásan. Alig láthatóan elmosolyodott. Nyugodtabbnak akart mutatkozni, holott néma zokogás rázta belülről.

Beszálltak az autókba és megindultak haza. Ivánékkal utazott Nátán és Honi is, mivel egy utcában laktak a Kardos családdal. Egész úton nem szóltak semmit. Szelim ült elöl. Csak nézett ki az ablakon és egyfolytában járt az agya, hogy hogyan történhetett ez meg. Pont ma. Egyedüli bűnösként csak saját magát tudta megnevezni. A többiek mondhattak akármit.

Mikor hazaértek, Szelim köszönés nélkül lépett be otthonába. Egyenesen a szobájába ment. Kipakolta zsebeit, s mindent az éjjeliszekrényére tett. A telefonját, a pénztárcáját és egy fekete kis dobozt. Tekintete megakadt az apró tárgyon és fátyolos szemeivel elidőzött rajta.

Bement a fürdőszobába, levette magáról piszkos ruháit és beállt a zuhanyzófülkébe. Megengedte magára a vizet. Egész idő alatt két kérdés kavargott a fejében. Miért történt mindez? Miért pont ma?

Mikor készen volt megszárítkozott és dereka köré csavarta törölközőjét. Átment a szobájába és tiszta ruhát vett magára.

Telefonja kijelzőjére pillantott. Semmi. Lefeküdt az ágyra és az ablak irányába fordult. Az esőcseppek nem kímélték az üveget. Már félő volt, hogy betörik, mert akkora erővel csapódtak rá. Szelimet ez sem érdekelte. Még mindig nem tudta megválaszolni az előbb említett két kérdést. Gondolatok milliói kavarogtak benne, melyekre csak nagyon lassan telepedett rá a szürke homály.

A múlt, amely gyötrő jelenként megállíthatatlanul ostromolta szívét, lelkét, gondolatait…

Egy sötét hajú fiú áll egy fehér kerítés kapujában. Mélyen beszívja a levegőt, majd lassan kifújja azt. Lassan kinyitja a kiskaput és belép az udvarba. Lassú léptekkel közelíti meg a bejárati ajtót. Mikor odaér, bizonytalanul megnyomja a csengőt. Nagyokat sóhajt, majd kinyílik az ajtó. A fiú megpillant egy tűzpiros ruhát viselő, karcsú lányt.

- Ejha – csodálkozik el Szelim.

- Te is – bólint a lány, majd a házba invitálja. – Honnan szereztél öltönyt?

- Találtam egyet a szekrényben – válaszolja. – És a te ruhád?

- Akad egy pár ilyen – nevet a lány. – Tudod, a szekrényben.

Mindketten hangosan felnevetnek.

- Egyébként hova megyünk? – kérdezi Szamanta, miközben folytatja a készülődést.

- Majd meglátod – feleli a fiú titokzatosan. – De tudom, hogy tetszeni fog és egy meglepetésem is van – kuncog.

- Mégis milyen meglepetés? – kíváncsiskodik a lány. – Indulhatunk. Kész vagyok – jelenti ki a tényt.

- Ha elmondanám, akkor már nem lenne meglepetés – magyarázza a srác, miközben előre engedi a kedvesét az ajtóban.

Szelim autójához sétálnak. A fiú úriember módjára kinyitja a szerelmének az ajtót és segít neki beülni. Ő a volán mögött foglal helyet.

- Jól áll ez a magenta szín a hajadban – jegyzi meg mosolyogva a fiú, mialatt elindulnak esti célállomásuk felé.

- Örülök, hogy tetszik – feleli a lány vidáman. – Az egészet ilyenre akartam, de nem tudtam, hogy fog állni, ezért csak néhány tincset festettetem be próbaként – magyarázza.

- Az egészet? – csodálkozik Szelim. – Nekem így tetszik. Ne változtass rajta.

- Csak akkor, ha elmondod, hova megyünk – alkudozik Szamanta.

- Egy étterembe – adja meg magát a srác. Megáll a pirosat jelző rendőrlámpánál. Szamanta kikapcsolja a biztonsági övét és egész testével Szelim felé fordul.

- Kicsim, melyik étterembe? – faggatózik továbbra is. – Biztos valamelyik elegáns, méregdrága étterembe viszel. Máskülönben nem mondtad volna, hogy öltözzek fel csinosan.

A lámpa zöldre vált és elindulnak…

Szelim a telefonja csörgésére riadt fel. Anélkül, hogy a kijelzőre pillantott volna, megnyomta a fogad gombot majd beleszólt.

- Halló? – hangja rekedt és fáradt volt.

- Szia, fiam – hallatszott egy mély férfihang a vonal túlsó végéről. – Vége a műtétnek és szeretném, ha bejönnél, mert valamit el kell mondanom.

Szelim köszönés nélkül nyomta ki a telefont. Felpattant az ágyról. Felrángatott magára egy fekete farmernadrágot. Beleugrott sportcipőjébe és átrohant bátyja szobájába.

- Iván, ébredj! – rázogatta a szólított személyt. – Vigyél be a kórházba, mert apu beszélni akar velem. – Az alvó srác nem reagált. – Hallod? IVÁN! – ordította el magát.

Erre végre felriadt.

- Mi van már? – mérgelődött.

- Apu hívott – kezdte. – Beszélni akar velem. Úgyhogy csipkedd magad és vigyél be! – parancsolt rá testvérére.

- Jó, már indulhatunk is.

Mivel Iván megígérte öccsének, hogy visszaviszi, ezért nem is öltözött át. Felhúzta cipőjét, felvette az asztaláról a telefonját és a kocsi kulcsát. Sietve hagyták el a házat és közelítették meg az autót. Mérhetetlenül idegesek voltak, hogy milyen híreket kapnak. Ez meg is látszott a jármű sebességén. A néhány perces úton egyikük se szólalt meg.

Amint a kórházhoz értek, szinte már rohanva rontottak be az épületbe, és apjuk irodájához siettek.

Megálltak egy ajtó előtt, melyen az állt, hogy Dr. Kardos Kamill, agysebész. Szelim bekopogott, majd lassan lenyomta a kilincset. Úgy érezte, nincs felkészülve arra a hírre melyet apja közölni fog vele.

A doktor éppen telefonált, így szabad kezével intett fiainak, hogy üljenek le. A fiúk engedelmeskedtek. Kamill hamarosan befejezte a telefonálást, rákönyökölt az asztalára és összekulcsolta ujjait.

- Van egy jó és egy rossz hírem.

Címkék: baleset szerelem tragédia élet