Cathrin Smith

Egy váratlan, véletlen esemény

Szerencsétlen küzdelem

- Most véged! – Hördült fel a lény, sárgás szemeit dühösen villantva rá legfőbb ellenségére. Hatalmas szemfogait fenyegetően vicsorgatta, hegyes, hosszú karmait kimeresztette, s újból nekifutott.

A másiknak nagy előnye volt a gyorsaság, a nagy, lomha, bundás testtel szemben. Neki ugyan nem voltak akkora karmai, de az ereje a szörnyetegével vetekedett.

A farkasember vadul vetette volna rá magát a vámpírra, ha az hagyta volna. Emberfeletti sebességének köszönhetően sikerült kitérnie előle, s ellencsapásként még egy hatalmasat a gyomrába is vágott. A farkasszerű lény erre felüvöltött: érzékeny ponton érte az ütés. A dühe olyan hatalmas volt, hogy legszívesebben ízekre tépte volna a férfit.

De az nem félt. Sőt: nem mulasztott el egy gúnyos mosolyt küldeni a lihegő, ziháló szörny felé.

- Add fel, vadállat – tette még hozzá. A másik mordult egyet, s ismét a vámpír felé rontott.

- Ne is álmodj róla, Jack! – Üvöltötte torka szakadtából. Jack kiseperte előre hulló barna, félhosszú, csatakos haját a szeméből, aztán felnevetett.

- Ahogy akarod, Will! – A férfi ezúttal nem tért ki a farkasember elől; összegabalyodva estek a földre, s gurultak lefelé a füves lejtőn. Ezt persze egyikük sem vette észre, sokkal inkább azzal voltak elfoglalva, hogy ki tud nagyobbat ütni, karmolni, harapni a másikba.

                                                                   *   *   *

Hűvös volt az éjszaka. A távolból fájdalmas farkasüvöltés hangzott fel. A sárgás arcú, ragyogó telihold, mintha aggódó tekintettel nézett volna lefelé.

Anne összébb húzta magán a kabátját, és sietősebbre vette lépteit. Nem szerette, ha a főnöke ilyen késő éjszakáig benntartja. De hát mit tehetett mást? Kellett a pénz. Már majdnem összegyűlt a kis üzlet ára, amelyre évek óta áhítozik. Tudta: az az üres kis épület csak őrá vár. Arra, hogy megvegye, és egy helyes kis szépségszalont faragjon belőle. Méghozzá olyat, ahová minden nő –fiatal és idősebb egyaránt- szívesen betér, elidőzik, miközben egy rakás pénzt otthagy azért, hogy Anne tíz-húsz évvel fiatalabbá, vagy csak gyönyörűvé varázsolja őket.

Szóval, ezért gürizik, mint pincérnő abban a lepukkant lebujban minden áldott nap. Hogy megvalósíthassa a legnagyobb álmát.

Hogy lerövidítse a hazaútját, átvágott egy kis utcán, amely az erdő széléhez vezet. Onnan már csak pár száz méter, ahol ő lakik. Máskor is jött már erre, igaz, nem éjszaka, így le kellett gyűrnie magában a félelmet, amit a sötét, sűrű erdő látványa váltott ki belőle. Tudta, hogy a fák mellett nem kell sokat mennie, ez az erdő széle, s ezután egy jókora domboldal mellett halad majd el. Aztán ott lesz az utca…

Újabb üvöltés. Anne megborzongott. Mintha emberi hangok is szűrődtek volna ebbe a dühös farkasordításba. Ahogy elérte a domboldal szélét, felnézett. A telihold valamennyire megvilágította azt, így tisztán kivehette rajta a bokrokat.

„- Fura” – gondolta, s először azt hitte, csak a szeme káprázik. – „Talán a fáradság, és a Hold világának együttes hatása… De, mintha az a bokor… mozogna!”

Nem a képzelet szüleménye volt. Valóban mozgott ott valami, de az nem egy bokor volt. Amikor Anne észbe kapott, már késő volt. Szinte fel sem foghatta mi történik vele, olyan váratlanul érte a karmolás.

Amikor a farkasember és a vámpír a domb aljában megálltak, -amit mellesleg Anne ledermedve nézett végig- a vámpír hirtelen kiszabadult a farkasember szorító öleléséből, és a lány mögé került. A farkasember szintén felpattant, s lomhaságát meghazudtolva ugrott egy hatalmasat Jack után, véres karmaival egy jókorát suhintva, hogy a vámpír ne tudjon ismét kitérni.

Ám elszámította magát: nem Jacket találta el, hanem a fiatal lány nyakát, akit addig észre sem vett a nagy harc hevében. Hiába volt a vámpír-gyorsaság is, Jack már későn akarta félre lökni a lányt, hogy megmentse az életét. Egyikük sem vette észre, hogy már nem a saját területükön vannak, arra pedig végképp nem gondoltak, hogy lesz itt valaki.

Anne a torkához kapott. Már nem is a félelem járta át a testét, mint az előző percekben, másodpercekben, –olyan gyorsan történt minden- hanem a kétségbeesés. Érezte, ahogy a meleg, sűrű vére ráfolyik az ujjaira. Az ő vére. A saját vére.

Will most megrökönyödve állt, és bámulta a szerencsétlenül elszámított áldozatát. Vadállati ösztönei hirtelen semmivé foszlottak. Jack lefektette a lányt, a fejét pedig gyengéden az ölébe tette. Nem ingerelte fel a vér látványa. Már hozzászokott az állati vérhez, s kitűnően tudta türtőztetni magát az emberek között az elmúlt kétszáz évben.

Anne szeretett volna mondani valamit, de már nem tudott. A vér eltömítette a garatját, s lefolyt a tüdejébe is. Hiába próbált küzdeni a levegőért: már nem volt mit tenni. Az ajkai megálltak, s nem mozdultak többé.

Ez a váratlan, véletlen esemény örökre romba döntötte egy gyönyörű, fiatal lány álmait.

Jack és Will szeméből könny csordult ki. Bár mindketten mások voltak, mint az emberek, sosem bántották őket. Sőt: talán a szívük mélyén még közéjük is kívánkoztak.

                                                                  VÉGE