Bökös Borbála: Hívatlan látogató.


Hasogat a fejem és aludni próbálok. Kint óriási vihar tombol, s lehet hogy a hangos villámcsapások miatt is fájdult meg a fejem. Csak egy kicsit szundítok, utána jobban megy majd a munka. De kopognak. Erőszakosan, durván. Lapítok egy ideig, de nem megy el a rohadék. Akárki is az, tudja hogy otthon vagyok. Kikászálódok az ágyból és ajtót nyitok. Ő az. Nem is köszön csak besurran a nappaliba és ledobja magát a fotelbe. Az én fotelembe. Dühös vagyok, de igyekszem nem kimutatni. Odaballagok és leülök vele szemben. Nem kínálom itallal, mert ha ő ilyen pofátlan volt, hát én sem futok tiszteletköröket.
- Meg sem kínálsz egy itallal? – kezdi.
- Anyád. – válaszolom.
Beáll a csönd, csak a hülye szél csapkodja a faágakat az ablakhoz. Ahogy hozzádörzsölődik olyan mintha visítana. Az idegeim pengeélen táncolnak, és rettenetesen bosszant hogy hívatlan vendégem megint úgy ült a félhomályt adó pálma alá, hogy ne láthassam az arcát.
- Na mit akarsz? – fortyanok fel végre.
- Tudod te. Hogy megbeszéljük a kettőnk dolgát.
- Nincs mit beszélnünk. Már megmondtam hogy köztünk mindennek vége.
- Azt hiszed ilyen könnyen lerázol? Azok után amin közösen átmentünk?
- Menj a fenébe. Én végeztem veled és kész. Hogy jössz te ahhoz hogy idegyere az én lakásomba? Az én házamba? Nem szégyelled magad?
Vállat vont és tovább üldögélt mintha meg sem hallotta volna az utolsó szavaimat. Ez nehéz menet lesz. Nagyot sóhajtottam és rágyújtottam egy szivarra. 
- Kérsz?
- Már eleget szívtam. Te is abbahagyhatnád, még tüdőrákot kapsz.
- Azt szeretnéd mi?
- Hagyd a hülyéskedést. Komolyan kell beszélnünk. Tudom jól mennyire kellek neked. Nem élhetsz nélkülem.
- Nem-e? Nekem nincs szükségem rád. Nagyon jól megvagyok egyedül. Hogy te nem bíros az már a te bajod.
- Nem zárhatsz ki az életedből.
- Már meg is tettem. Ott az ajtó, tünés. Látni sem bírlak többet.
- Rendben, ha te keménykedsz, akkor én sem foglak kímélni. Mindent elmondok a feleségednek.
Most már ideges leszek. Jön hogy pofánvágjam a szemtelen disznót. De türtőztetem magam, mert ha elvesztem a kontrollt ő fog nyerni.
- Őt hagyd ki ebből. 
- Akkor hajlandó vagy végre meghallgatni?
- Nem. Értsd meg hogy nincs már mondanivalóm. Csak még jobban összekuszálnánk a dolgokat. Váljunk el békességesen. 
- Nem. Ezt nem hagyhatom annyiban. Mégiscsak az én életemet tetted tönkre. Megfizetsz érte.
Az utolsó szavakat sziszegve mondta ki, és én rettenetesen begurultam. Nem elég hogy idejön, betelepszik a fotelembe, de még fenyeget is a saját házamban. Felkaptam a kezem ügyébe eső telefont és hozzá vágtam. Ügyesen félrehajolt, és a telefon ripityára tört a falon. Ha ez telibekapta volna, valósziűínüleg szétloccsantja az agyát. „Óhó.. ez közel volt, le kell nyugodnom, még valami hülyeséget csinálok.” A zajra kiszaladt a feleségem a konyhából és megkérdezte hogy mi a baj. Mondtam hogy semmi, csak itt beszélgetek vele, s a fotel felé böktem. Az asszony bólintott, aztán megnézte a telefont, megcsóválta a fejét és visszament a konyhába.
- Hol is hagytuk abba? Ja igen, ott hogy mindig elfutsz a felelősség elől. – kezdte megint ő.
- Nem érdekel mit gondolsz.
- Úgy? Akkor megyek és megmondom a feleségednek.
Gúnyosan csengtek a szavak, aztán felállt és a konyha felé indult. Egyre ingerültebb lettem. Ugrottam hogy megakadályozzam, de ő visszalépett egyet és elővett egy revolvert. Egyenesen rámszegezte. Erre azért nem számítottam, és hirtelen a torkomba jött a szívem. Az a fegyver pont úgy nézett ki mint az én pisztolyom, amit az iróasztal fiókjában szoktam tartani. Hogyan, és mikor szerezhette meg? A hideg veríték csorgott le a gerincemen, és megállapodott a seggem tövében. Szédültem.
- Ezt...ezt nem teheted. – nyögtem.
- Ezt már elcseszted. Hamarabb kellett volna meggondolnod.
Halálra rémültem. Behúnytam a szemem és vártam a lövést. Eldördült. Egy másodperc egy évezrednek tűnt. Kikukucskáltam a szemhéjam alól, és rájöttem hogy nincs semmi bajom. De valami gonosz balsejtelem mardosott. Berontottam a konyhába és láttam a feleségem homlokán tátongó, füstölgő, vérző lyukat. A revolver a földön, még forró. És ott áll ő, háttal nekem, az arcát még mindig nem látom de tudom hogy vigyorog. Elvesztem az eszem. Rátámadok és a földre teperem.
- Mit tettél? Rohadék!
- Én? Semmit. Te voltál.
És röhög, csak röhög az én kínlódásomon. Megfordítom és csak ütöm, ütöm a fejét. Aztán már nem szól semmit, csak lóg a kezeim között mint egy élettelen rongybábú. Igen, most végre megláthatom az arcát. De hiszen ez a fickó egészen olyan mint én! Te jó ég, miféle piszkos trükk ez már megint? Meg kell szabadulnom tőle örökre, biztosra kell mennem. Felkapom a fegyvert a halántékához szorítom és meg akarom húzni a ravaszt. Rápillantok a konyhaszekrény ajtaján a tükörre, és visszanéz rám egy véres, agyonvert pacák elgyötört képe. Nincs mese ki kell nyírnom, különben ő öl meg engem.
Gyengéd érintést érzek a kezemen. Kinyitom a szemem, és a feleségem arcát látom magam előtt. Az ágyban vagyok. Kint még mindig vergődika vihar. Szép óvatosan lefejti a kezemet a pisztolyról. Még mindíg szorosan tartom, a halántékomhoz van tapadva a csöve. 
- Elfelejtetted bevenni a gyógyszeredet édes.
És nyújtja felém a pirulát, meg a pohár vizet. Elveszem és engedelmesen felhajtom. Közben látom ahogy a fegyvert gyakorlott mozdulattal elrejti a zsebében. A szemében rémület. Elnézést kérek a feledékenységemért, és megígérem hogy többé nem fordul elő. Visszazuhanok a párnák közé és mélységes mély álomba merülök.