Az orákulum feladata

Luca megállapította hogy ez a nap is csak úgy indult mint a többi. Csúnya, esős reggel, a határidőnapló zsúfolásig tele. Rémálmai voltak, és izzadtan, fejfájással ébredt. Érzett valami furcsa bizsergést a hátában, és egy rettenetesen savanyú ízt ami a szájpadlásáról indult, és lekúszott a torkán át egészen a gyomrába. Kapkodva öltözködött, gyorsan átporszívózta a csöppnyi lakást, feltette a teát főni, megetette a macskát, kisminkelte magát és várta az első vendéget. Ötvenöt, hatvan év körüli nő volt, a telefonban azt mondta Évának hívják. Csendesen, megilletődve jött be a kis nappaliba, látszott hogy még sosem járt jósnőnél. „Könnyű préda”, gondolta vidáman Luca, és hellyel, teával kínálta. A hölgy elámult a sok kis mütyűrön, a feng shui szerint berendezett szobán, a miniatűr vízesés csobogó hangján. Kellemes, pasztelszínű sötétítők nyugtatták az idegeit. Könnyed beszélgetésbe elegyedtek, és Luca rengeteg mindent megtudott róla. Aztán átkísérte a látó sarokba. Kivetette neki a kártyát és gondosan ráncolta a szemöldökét hozzá.

-          Látok egy fiatal férfit, aki nagy szeretettel gondol magára.

-          A fiam lesz az, Kanadában él.

-          Hamarosan jó hírt és ajándékot kap tőle.

-          Igen, igen ígérte hogy jövő héten küld csomagot.

-          Fél év múlva szerencsés fordulatot vesz az anyagi helyzete.

-          Jaj Istenem, de jó lenne! Éppen árulom a férjem zongoráját, jó lenne ha jönne rá egy vevő.

-          Az egészségi helyzetet tekintve: a közeljövőben nem várható komolyabb betegség az Ön számára, viszont a fia családjában annál inkább.

-          Ó, jaj, csak nem a kisunokák?

-          Ne féljen, ezek sem komoly bajok, csak kissebb betegségek. Reméljük hogy csak megfázás lesz, minden esetre vigyázzanak a gyerekekre.

És így folytak belőle a szavak egy teljes órán át, a hölgy pedig hol buzgón bólogatott, hol a fejét csóválta. Eleinte csupa általánosságot mondott, aztán rátért a specifikus dolgokra is. Nagyon kellett figyelni a vendég mozdulatait, a szemének a rebbenését, a szája ívét mikor lefelé vagy felfelé görbült. Luca kíváló emberismerő volt, sasszemeit semmi nem kerülte el. A hölgy elégedetten távozott. A következő vendégek egy pár fiatal csitri. Röhéncseltek, viháncoltak, zavartan toporogtak. Kedvesen, bátorítóan mosolygott rájuk. A meleg tea, a törleszkedő macska itt is megtették a hatásukat.”Na, ezeket is csak egy dolog érdekli”, gondolta és mondani kezdte nekik:

-          Az a barna fiú nem gondol rád, nem őszinte. Viszont látok itt egy másikat, akit te észre sem veszel. Egészen közel van hozzád. Talán egy osztályban.

Zavartan néztek össze a lányok, és Luca tudta már hogy valamit elrontott. Gyorsan korrigált.

-          Ó, itt van még egy barna fiú. Ezzel egészen jó lesz a kapcsolat, nagyon szeret téged.

Lelkes bólogatás volt a válasz. Ez bejött. Aztán folytatta:

-          Hamarosan izgalmas utazás, vidám társaság vár mindkettőtökre.

Elismerően pillantottak rá a vendégek. Persze hogy ott vannak a láthatáron az utazás, a jó buli, hiszen nemsokára kezdődik a nyári szünet, és melyik kamasz ne menne valahová nyaralni, esetleg táborba hozzá hasonló korúakkal?

            A következő kliens rettenetesen nehéz ügy volt. Egy szomorú, de jól öltözött és kortalannak tűnő férfi jött. Alig lehetett kihúzni belőle valamit, egyáltalán nem akart beszélgetni. Az általános dolgokkal kezdte nála is, de semmiféle érzelmi reakció nem mutatkozott az arcán. Luca elkedvetlenedett és kezdte egérszorítóban érezni magát. Aztán csak kibökte:

-          Van-e valami konkrét dolog amiről tudni szeretne?

Az ember most sem válaszolt, csak előhúzott a zsebéből egy gyűrött kis fényképet, és reszkető kézzel tette a jósnő elé. Alig-alig tudta kinyögni:

-          Hogy...azt hogy... ő jól van-e.

Luca a praxisában már számtalan ilyen esettel találkozott, és ezt utálta a legjobban. Halott emberek képeit hordták hozzá, pedig többször is világosan megmondta hogy ő nem médium. De ez itt, annyira elgyötört, annyira szerencsétlen volt, hogy nem bírta elutasítani. Elvette a helyes, szőke kislány fényképét, megtapogatta, a tenyerébe vete és úgy tett mintha nagyon koncentrálna. A szemét is forgatta a hozzá és mikor a férfira pillantott látta hogy az egészen megrémült tőle.

-          A kis Julcsika jól van, az angyalkákkal van, azt üzeni hogy ne aggódjon érte, és hogy nyugodtan folytassa az életét, mert ő nem haragszik magára és mindenben támogatja.

A kezdeti tébolyodott ijedtséget felváltotta a keserves zokogás. A könnyek nyomán a szavak is megindultak. Julcsika és anyukája két éve haltak meg autóbalesetben, és a férfi nem tudott szabadulni a fájdalmas emléktől. Most újraházasodott volna, de állandóan lelkiismeretfurdalása volt, hogy elárulja az előző családot, hogy neadjisten elfelejti őket. Sokáig, nagyon sokáig beszélgettek, és a férfi megnyugodva, felszabadultan távozott. Óriási borravalót hagyott.

            Csengett a telefon. Kata volt az, Luca nővére. Jó ha kétévente egyszer beszélgettek. Nem volt közöttük valami harmonikus a kapcsolat. Ideges, feszült hangon kezdte:

-          Mit csinálsz? Még mindig az embereket hülyíted?

-          Aha.

-          És meg lehet élni ebből?

-          Jobban mint a te tanári fizetésedből.

-          Na hagyjuk már, az tisztességes meló.

-          Az enyém is az.

-          Dehogy, te egy csaló vagy.

-          Nem. Segítek az embereken, reményt adok nekik. Menj a fenébe, ha csak azért hívtál hogy veszekedj velem...

-          Várj na. Szóval csak azt akarom mondani, hogy azt hiszem baj lesz.

-          Miről beszélsz?

-          Álmodtál valamit az éjjel?

Beléjük harapott egy mélységes csönd. Luca nagyot sóhajtott és kibökte:

-          Igen. A menyasszonnyal. Te is?

-          Igen. De én csak magamat láttam beöltözve és tiszta fehér volt minden. A tiéd véres volt?

-          Igen, az enyém véres volt. És táncolt is.

-          Jézusúristen! Ezt nem hiszem el! Egy hét múlva!

-          Telefonálj körbe mindenkit.

-          Már hívtam egy-két embert. Apa és anya jól vannak nem betegek. Zoli bratyó is él mint hal a vízben.

-          Nem készül búvárkodni?

-          Nem, majd csak két hónap múlva.

-          Akkor nem az lesz.

-          Na nem tudom, majd meglátjuk. Rettenetes ez az egész. Na csak ennyit akartam. Szia.

-          Jó, vigyázz magadra. Szia.

Luca gyomra görcsbe rándult. Hát megint megtörténik. A nővérével együtt gyerekkoruk óta volt egy nagyon ritkán visszatérő álmuk. Mind a ketten álmodtak néha a menyasszonnyal, volt hogy magukat látták beöltözve, volt hogy másokat. Pontosan az álomkép megjelenése után egy héttel bekövetkezett valami családi tragédia. Kata mindig csak fehérruhás menyasszonyt látott, ő másként soha nem is tudta elképzelni. Ha Luca is fehérnek álmodta, akkor csak valami nagyobb betegség, vagy veszteség következett, de ha Luca véresnek és táncolósnak látta, akkor a halál érkezését jelezte. Eleinte rettegtek ettől a dologtól, de aztán kénytelen-kelletlen elfogadták. Úgysem tehettek mást.

            Arra gondolt, hogy mikor és hol romlott el az élete. A falon sorakoztak a diplomái: pszichológiát, természetgyógyászatot tanult, sőt még ápolónői végzettsége is volt. Biztos állása volt egy menő kórházban, aztán leépítések voltak és az utcára került. Akkor kezdett a jóslással foglalkozni. Na nem mintha bármit is tudott volna a kártyáról, vagy lett volna jóstehetsége, viszont remek pszichológus volt. Még egy drámakörbe is beiratkozott, hogy színészi teljesítményét csiszolja. Döbbenetes hogy mennyire jól meg lehetett élni ebből. Alig győzte a klienseket. Eleinte lelkiismeretfurdalása volt, de aztán jobban átgondolta, és rájött hogy megdolgozik ő azért. Végülis tanácsot ad, rátereli őket a pozitív önmegismerés útjára. Amúgy is keresik kutatják az emeberek a tanácsot mindenhol, szomszédnál, barátnál, piaci kofánál. Hát mi a rossz ebben? Ő útmutatást ad. A pszichológusok sem csinálják jobban, sőt, az ő teázós, sütizős beszélgetései sokkal kellemesebbek és olcsóbbak. Mert ő rendbehozza az elromlott életeket, igenis gyógyítás vagy terápia ez s nem pedig sarlatánság. De Kata vádoló szavai mindig felzaklatták, és csak nehezen tudott megnyugodni. Eldőlt az ágyon, és arra gondolt hogy van ez az új dolog, amiről még nem szólt senkinek. Egy új álom. tegnap éjjel is látta. Egy szőke, kékruhás, fénylő hölgy jelent meg neki, kitárta a karját és meg akarta őt ölelni. Olyan meleg, puha, békés érzés volt mellette lenni. De megijedt a hölgy gyorsuló, egyre csak közeledő alakjától. Kiabált, hadonászott ellenált, és végül mindig felébredt. Rettenetesen lihegett, és mozdulni sem bírt utána. Most is, megint kezdte érezni ugyanazt a zsibbadást. Már zúgott a feje, keseredett a nyál a szájában. A gerincén futkosott a gonosz kis bizsergés, szúrt, nyilalt, ijesztgetett. Egyre jobban homályosodott a látása, és az egész szoba forogni kezdett körülötte. Örvénylett és kavargott, aztán pedig azt érezte, hogy jó lenne elaludni, megpihenni, szünetet iktatni ebbe a nagy esztelen iramba. Hányingere lett és érezte hogy majd kiugrik a szíve. Eszébe villant hogy nem-e agyvérzés, vagy szívinfarktus. Annyira kába és béna volt, hogy a telefonig sem tudott eljutni. A mentőket sem fogja tudni kihívni. Akkor hirtelen minden megszakadt. Mintha kinyílt volna a szeme. Rettenetesen éberen látott mindent. És a szoba közepén ott állt a kékruhás hölgy. Fénylett és mosolygott rá. az volt a legszőrnyűbb, hogy Luca tudta ez most nem álom. Ez a valóság.

            Beléhasított a halálfélelem. Lezsibbadt az agya és nem bírt mozogni. Kiabálni akart de nem jött ki hang a torkán. Szétnézett és minden a helyén volt a szobában, és a jelenés egyre csak nőtt, és közeledett. Mintha valami titokzatos erő odaszegezte volna Lucát, mintha nem engedte volna mozogni. Már a hideg veríték csorgott az arcán, kínjában, félelmében behúnyta a szemét, és gondolatban ordította:

-          Menj innen! Félek tőled! Nem akarom!

Minden erejét beleadta, és kiszakította magát az ismeretlen erő szorításából. Úgy rohant ki a konyhába, mint akinek az eszét vették. Ordított, kiabált, teljesen magán kívül volt. A bejárati ajtóhoz ugrott, szinte feltépte és kiviharzott az utcára.

            Addig rohant míg egy parknál végül megállapodott. Leült egy padra és érezte hogy sajog a szíve. Szúrt és hasogatott. „Na nem baj,” gondolta, „ha itt kapok infarktust, könyebben észreveszik az emberek és hívnak segítséget”. Hosszú, hosszú órákig ült ott. Megpróbált gondolkozni. A friss szellő jót tett neki. Megbátorodott tőle. Örült hogy élt. Forgatta, emésztette magában a jelenséget. Hogy hogy is nézett ki, ébren volt-e vagy álmodta. A hölgy alakja és formája csak egyetlen egy képre hasonlítottak: a templomokban látott Mária szobrokhoz. Fogta magát és a közeli templom felé vette az irányt hogy bizonyságot vegyen. A templom üres volt, és mikor belépett egyből megpillantotta a szobrot. „Igen, hasonlít, de akit én láttam sokkal de sokkal szebb volt.” Évek óta nem járt az Isten házában. Most is gyorsan kihátrált. A hazug, képmutató falak és tárgyak, a szennyes, fenyegető csönd taszították. Mint mindig most is ezt üzenték Lucának: „Isten itt van és téged figyel. És nehogy rosszra gondolj, mert megver érte az Isten”.

            Beült egy kávézóba, hogy elterelje a gondolatait. Internet hozzáférés járt a kávé mellé, és egy hirtelen ötlettől vezérelve bepötyögtette a googleba a Mária jelenéseket. Azonnal kiköpte Lourdes, Fatima, Medjugorje neveit és a hozzájuk kapcsolódó történeteket. Egyvalami közös volt bennük: a kékruhás hölgy nagyon egyszerű, szinte írástudatlan gyerekeknek jelent meg. Soha nem szkeptikus, intelligens, sokdiplomás felnőtteknek, mint Luca. „Mit akarhat tőlem?” őrölte az agyát. Este lett mire haza mert menni. Óvatosan, félve csoszogott a lakásban, mintha csak vendég lenne a sajátjában. Idegen volt neki minden tárgy, még a macska is. És várt. Lassan múltak a percek. Bekapcsolta a tévét is de aztán zavarta a zaj. Lekapcsolta és feszülten figyelgetett. De nem történt semmi. Egy teljes hétig minden olyan volt mint régen. Kivéve azt az apró kis tényt, hogy a hetedik nap végén csöngött a telefon, és jött a hír hogy a keresztanyja meghalt agyvérzésben. A véres menyasszony most is beszedte áldozatát.

Azután egy este  megérkezett. Finoman, halkan, nesztelenül jött. Egy meleg, békés érzéssel. Előszőr csak egy kis fénypont volt a szoba közepén. Lebegett és sűrűsödött. Aztán egy alak kezdett formálódni belőle. Előtűntek a szem, a száj, az arc vonalai. Csodaszép fiatal lány volt. Mosolygós arcú. Színt kapott a ruha, kékbe váltott. Luca meg sem mozdult. Eldöntötte hogy nyugodt marad és kivárja ha belehal akkor is. A furcsa érzések továbbra is meglepték, az alak megtestesülésével párhuzamosan nőtt benne a hányinger és a fejfájás. Aztán minden fájdalom megszakadt, mintha elvágták volna. És ott állt előtte teljes egészében a fénylő alak. Nem szólt, csak mosolygott. Luca félénken közelebb ment hozzá és megszólította:

-          Te ugye a Szűzanya vagy?

-          Szeretnéd ha az lennék?

-          Nem tudom. Ki vagy te?

-          Egy üzenetet hoztam neked. Nincs más semmi a világon, és nem lehet egyebet tenni csak szeretni. Istent és mindenkit. Érted?

-          Értem. És kinek kell átadnom az üzenetet?

-          Mindenkinek. Az egész emberiségnek.

-          Jó. Megteszem. De mit mondjak ki üzente? A Szűz Mária?

-          Nem. Én nem ő vagyok. Egy másik civilizáció küldötte vagyok.

-          Tessék?

-          Igen, jól hallottad. Már évszázadok óta próbálunk kapcsolatba lépni veletek. Csak nehéz ezt még nektek elfogadni, ezért kellett mindenféle módszerekhez folyamodnunk. Például az egyszerű embereknek Máriaként megmutatkozni.

-          De akkor a Fatimai lurkók úgy hitték hogy te a Szűzanya vagy?

-          Egy ideig igen. Aztán elmondtam nekik az igazat. És kértem hogy hirdessék ki.

-          Akkor miért nem tették meg?

-          Mert rettenetesen vallásosak voltak. Szóltak a papoknak. Az egyház meg hát, tudod milyen. Jobbnak látták eltitkolni.

-          Ez hihetetlen! Te jó ég!

-          Ne ijedj meg. A szándékaink békések. Csak az a baj, hogy már ezer éve sztázisban fekszünk. A bolygótok körül keringünk egy űrhajón, láthatatlanul. Szóval elkellene egy kis segítség, hogy valaki jőjjön már át és bütykölje meg a paneleket, hogy tudjunk felébredni.

-          Megőrülök! Ez egészen hihetetlen! De ha ez mind igaz, akkor már nincs szükséged erre az álcára, ugye? Én megígérem hogy nem fogok megijedni, mutasd meg kérlek hogy nézel ki a valóságban.

-          Gülüszemű, kis szürkéknek képzelsz minket? Sajnálom hogy csalódást kell okoznom, de ez az igazi formánk. Olyanok vagyunk mint ti. Csak egy kicsit szebbek.

Csilingelve kacagott a „Szűzmária”, Luca pedig teljesen el volt képedve. Mikor magához tért kicsit, megkérdezte:

-          De miért pont én?

-          Nézd, egyedül te voltál képes fogni az adást.

-          Miféle adást?

-          A gondolataimat. Amit itt látsz, az egy virtuális test. A tudatom kivetülése. Sokakkal próbálkoztam már, de igazi látókat nehéz találni manapság. De te szerencsére rám tudtál hangolódni.

-          Azt mondod van képességem?

-          Nem is kevés! Segítek majd továbbfejleszteni, és akkor sok jót tehetsz majd vele. A te feladatod a béke és a szeretet elterjesztése a földön. Az embereket jó útra kell terelni. Ha nem értik ezt meg, megölik magukat.

-          De az egyház! Mit fognak szólni? Nem fog nekem hinni senki!

-          Ugyan már. Már senki nem foglalkozik az egyházzal. Lejáratták magukat, nevetségesek lettek. Hazudnak és csalnak. Az emberek már nem bíznak bennük. Most az a legfontosabb, hogy pihend ki magad. Holnap újra eljövök és megbeszéljük hogy hogyan legyen tovább.

-          Nekem van egy ötletem. Az Interneten kellene elterjeszteni a hírt.

-          Rendben úgy lesz! Köszönöm a segítséget Luca!

-          Nincs mit. De te is elmondod a nevedet?

A lány bólintott, és akkor Luca meghallotta a fejében a szót: „Mária, de ez csak véletlen egybeesés”. Aznap este vidáman, felszabadultan bújt az ágyba. Valami fontos, szentséges érzés lopta be magát a szívébe. Eszébe jutott hogy le kell majd mondania a klienseket, mert holnap reggeltől sok dolga lesz. Elkezdődik az új élete. Az új feladata. Mert ki kell szabadítania Szűz Márit, és meg kell gyógyítania az egész emberiséget.