Lassan kászálódott az ágyból. Már régóta nagyon kellet pisilnie, csak nem akarta Apót felébreszteni. Előszőr letette a bal lábát, aztán a jobbat, szép, szabályos mozdulatokkal. A kályha tüze már csak pislákolt, de lusta volt odáig menni s megrakni. Talpa a hideg kátrányt érintette, s megborzongott. Le kellett volna már régen parkettáznia anyuka, koszos is, hideg is, büdös is. De mindegy, mert ebbe a szobába úgysem enged be soha senkit. Beledugta lábait a nyirkos papucsba, s kicuppogot. Végigtapogatta a Szűz Mária képet.....Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes...A hideg már a térdét markolászta mikor visszatért. Mégis, megállt egy percre. Szeretettel nézte a takaró alatti kis domborulatot. Mennyi szép emléke van Apóval! Ezt soha senki nem veheti el tőle. Bebújt mellé, s gyengéden átölelte. De csak a hideg, gyenge csontokat markolászta. Mielőtt behúnyta a szemét, tekintetével még elkapta a függöny libbenését. Befújt a szél. Emlékezett.

A legszebb pillanat az esküvőről: beleakad a ruhája a kapuszegbe. Apó kiszabadítja és nevet. A következő kép: megszületik a lányuk. Apó a kezében tartja és nevet. Nem is engedi át neki soha, csak a szoptatásra. A lányom, a lányom, a lányom! Ott egye meg a fene ahová elment! Belül sírt. Nagyon szerette a lányát. De akkor jobban szerette amikor kicsi volt, szófogadó, s itt volt velük a házban. Most már nagy és elment. Anyukának meg érteni, egyszer ki kell repüli, mindenkinek a saját életét kell érni! Persze, megérti ő. De akkor sem fog odaköltözni hozzá, pedig már ezredjére hívta. Apóval meghányták-vetették, s újra csak arra jutottak hogy nem hagyják magukat. Nem és nem! Istenem hogy szerette mikor Apó nevetett, egyből felderült a nap. Olyankor nem érzett már semmit a magányból és a fájdalomból. Apó nem hagyta hogy tépelődjék a bajokon, hogy az unokák egyre ritkábban jönnek, hogy a lányuk nem hívja őket Karácsonyra már lassan három éve....mert koszos is, hideg is, büdös is.

            Már csak ők maradtak egymásnak. Ezt a boldog, nyugodt öregkort nem adná semmiért. Ők ketten mindent meg tudtak beszélni, legbelsőbb titkaikat, fájdalmaikat. Nem szerelem volt már ez, hanem félelmetesen erős lelki kapcsolat: sokszor kitalálták egymás gondolatait, s ezen aztán percekig nevettek. Csak az az ostoba szomszédasszony ne kiváncsiskodna annyit. Folyton be akart jönni a szobába. De ő nem engedi. Itt akar feküdni nyugodtan. Ezt elhatározta. Akkor sem fog felkelni ha a fene fenét eszik, bárhogy kopogjanak is az ajtón, bárhogy is kiabáljanak.

            Apó nagyon hideg volt. Már el is felejtette mennyire. Apó már halott volt. Pontosan három éve.

            Aztán már nem emlékezett túl sok mindenre. A sötét cellában kuporgott, és fátyolos szemeivel a priccset nézte. Egyszerre elmosolyodott. Erősen nézte a fal felőli részt, végig is simította. Ott ahol Apó szokott feküdni.

            Üdvözlégy Mária, kegyelemmel teljes...