A minden kényelemmel felszerelt klinika különszobájában tengette szívinfarktus utáni lábadozása kényszerű pihenőnapjait Bolhai úr, a nagyhatalmú potentát, pénzügyi cápa. Hatalmas vagyonát telekspekulációval s tőzsdei manőverekkel szerezte. Kft-je, üzlethálózata teljesen igénybe vette minden idegszálát és idejét. Nem jutott ideje regenerálódásra, kikapcsolódásra. Igaz, hogy tíz év alatt szinte a semmiből hatalmas vagyonra s egy vállalatbirodalomra tett szert, de ennek nagy ára volt: az egészsége.

A szívinfarktus jelei úgy törtek rá, mint derült égből a villámcsapás. Rosszul érezte magát, a feje szét akart robbanni, s mellkasát mintha satuba szorították volna. Azonnal hivatta háziorvosát, aki mentővel vitette be a klinikára. Harmadnap kapta az infarktust az intenzíven, minden modern készülékre rákapcsolva. Így aztán éppenhogy megérintette a halál szele.

Mikor már felkelhetett, s kisebb sétára mehetett, akkor a csinosan berendezett társalgóba ült ki emberszagot szívni. A társalgóban két idősebb beteg úri hölgy és egy fiatal üzletember tartózkodott. Nem akaródzott beszédbe elegyedni velük, csak ült, s gondolataiba mélyedve maga elé meredt. Gondolataiból visszatérve egy szép arcú, valószerűtlenül fehér bőrű, törékeny, tízéves forma kisfiúra tévedt tekintete. A kisfiú hóna alatt sakktáblát szorongatva állt előtte. Megszólította.

– Tudsz sakkozni, bácsi?

Bolhai ránézett, elidőzött a csinos kis arcocskán, s bólintott. A kisfiú tovább kérdezett.

– Játszol velem egy-két partit?

– Háát játszhatunk. De tudod, kiskomám, én mindent csak komolyan szeretek csinálni! Gyenge ellenféllel nem szívesen játszom...

– Ígérem, nem fogsz bennem csalódni! – mondta a kissrác, és kiborította az asztalra a sakkfigurákat. Egy fehér és egy fekete parasztot ökleibe szorítva a háta mögé dugott.

– a bal vagy a jobb?

—a bal! – vágta rá Bolhai, s a fehér figurát kapta. Így rakták fel a bábukat. Ő kezdett. Rutinos játékos volt, s tulajdonképpen az első húsz lépést fejből kirakta. A kissrác szintén villámgyorsan rakta az alaphelyzetet. És akkor elkezdődött a csata. Bolhai szokása szerint két, három csapdát állított, s elterelő hadműveletekkel próbálta a kissrácot kelepcébe csalni. Az mindig kitért a csapdák elől. És megtörtént a baj: egy felelőtlen lépést kockáztatva marthelyzetbe került. S innen csak a királynő feláldozásával tudott kiszabadulni.

–        Természetesen elvesztette a mérkőzést.

Bár sértette a hiúságát a vereség, megsimogatta a szőke fejecskét, és revánsot ajánlott. A másik partit ő nyerte meg. Ez helyrebillentette lelki egyensúlyát. Így a sakk ürügyén elválaszthatatlan jó barátok lettek ők ketten: Misi és Jenő. Mert bizony, amit soha senki nem merészelt volna, ő csak per Jenő volt a kissrácnak, az meg neki Misi. Így teletek az unalmas napok egyre kellemesebben. A nagyhatalmú Bolhai elintézte, hogy a kissrác bejárhasson a szobájába, s a fényes lakosztály kényelmes foteljeiben ülve sakkoztak nap mint nap.

A második napon megkérdezte Misit.

– Te mióta vagy benn?

– Ó, én bennlakó vagyok... És azt hiszem, ez lesz az utolsó otthonom.

Bolhait kíváncsivá tette a közlés.

– nocsak, mi baj van kislegény?

– Tudod, fehérvérűség, csontvelőrák... Gyógyíthatatlan. Már beletörődtem. Lélekben elbúcsúztam minden barátomtól, szüleimtől, testvéreimtől. Kedves kis cicámtól... már túl vagyok a nagy sírásokon, önsajnáláson. Tudom, hogy nekem csak ennyit mért ki a sors... meg kell halnom anélkül, hogy éltem volna...

Bolhai felkapta a fejét, és először mély szánalommal nézett a kislegényre, majd egy pillanatra elszégyellte magát. „Én kapaszkodom az élet után ötvenévesen, amikor végigéltem mindent, ami jó! Fújj, Jenő, szégyelld magad!” ... Zavartan fordult Misihez.

– Misikém, nincs remény? Annyit hall az ember, hogy Nyugaton tudják gyógyítani! Nem igaz, hogy tehetetlen az orvostudomány, hogy bénán asszisztálnak egy fiatal élet elmúlásához!

– Tudod Jenci, az úgy van, hogy aki szegény, annak meg kell halnia! Mert aki elő tud teremteni kétmillió forintot, azt Franciaországban csontvelő-átültetéssel megmentik... De az én családomnak összesen sincs ennyi pénze... és az államnak se... – mondta Misi lemondóan, mosolyogva.

– A hétszentségit ennek a rohadt életnek! Nincs igazság a földön! Nem nyugszom bele! Misikém, nem hagyhatsz itt engemet! Kivel sakkozom át az unalmas nappalokat? Kisbogár, élni fogsz!

Misi fehér arcába pír szökött, s elmosolyodott.

– Ugyan Jenci, viccelsz? Napjaim vannak, esetleg egy hetem. Nézd, megmutatom neked a kincseimet. Mindenkinek becsomagoltam, kire mit hagyok. Ez a legjobb barátomé, ez az öcsémé, ez itt anyué, amaz apué. Ez a kis verses füzet a nővéremé... én írtam őket. Ha néha előveszi, emlékezni fog rám, ha én már nem leszek!

– Ne mondd tovább, kiscsikóm,... ne –, hörögte szíve után kapkodva Jenő, úgy érezte, ha lehetne, akkor arra kérné Istent, inkább az ő életét vegye el, megváltandó egy fiatal életet.

Többet nem szólt. Komoran hallgatott. Aznap nem játszottak több partit. Egész éjjel forgolódott, nem tudott aludni. Másnap aztán behívatta a főorvost.

– Főorvos úr, mennyi remény van, hogy a kis Misi életben maradjon?

– Semmi. Ma Magyarországon nem tudjuk megmenteni. Franciaországban végeznek csontvelő-átültetést, horribilis összegért.

– Nem azt kérdeztem, mi az ára, hanem, hogy mennyi az esély?

– Hát, jó esetben 70% ...

Többet nem kérdezett. Másnap hivatta az ügyvédjét, és megbízta a műtét anyagi és technikai lebonyolításával. Misinek feltűnt, hogy Jenőből valami boldog derű árad. Átragadt a gyerekre is, s ő is kezdett feloldódni, nem törődni a halállal. Megható volt, amikor megtudta, hogy valami kis műtétet hajtanak rajta végre, s fel kellene erősödnie, mennyire akart élni. Evett, s pár dekát fel is szedett. Jenőt a sírás kerülgette, amikor vékony kis karizmait mutatva, bicepszét megfeszítve kérdezte tőle, félve figyelve a választ.

– Ugye, milyen hős vagyok... Híztam?

– Igen, erős vagy... Meglásd a műtét sikerül!

– Gondolod? – suttogta kipirulva Misi – és ha hiába?

– Egy férfi soha nem adja fel! Mindent lehet, csak akarni kell!

– Élni is? – kérdezte félénken.

– Aki nagyon akarja, az legyőzi a halált is.

– Akkor én nagyon akarom! – kiáltotta Misi, s kis kezét ökölbe szorította – ennyire akarom.

– na látod. Ennek örülök. Szeretem, ha nevetni látlak, kismadár.

– Tudod, miért szeretnék élni?

– Miért?

– Hogy mindig sakkozhassak veled.!

Misin Párizsban végrehajtották a műtétet. Csak utána tudta meg, hogy Jenőnek köszönheti a gyógyulást. Boldogan készült haza, hogy az első sakkpartira kihívja Jenőt. Azonban Jenőt nem találta szobájában. Az intenzíven feküdt. A második szívinfarktussal viaskodott, orrában csövekkel. Misit beengedték hozzá. Hóna alatt a sakktáblával megállt az ágy fejénél, és kis öklét összeszorítva megszólalt.

– Élned kell, Jenci: ne add fel!

Bolhai elmosolyodott, s megkönnyebbülten sóhajtott.

– Igazad van Misike, revánsot kell adnom!

– Igyekezz meggyógyulni!

– Igyekszem – mondta reménykedve Bolhai, s megsimogatta a homlokát megtörlő kis kezet.

A történet vége: Bolhai tökéletesen meggyógyult és a kis Misi is. Mert igaz, hogy a pénz nem boldogít, de életet ment. És mit ér a pénz élet nélkül? Semmit!